A RÉGI KORUNK sűrűjének jó ismerője, a nekem jóismerősnél sokkal több Sugár Erzsébet telefonál, és mondja, hogy olvasta dohogó jegyzetemet a Nobel-díjasokról, nos, ő talált Gaál Gábor cikkei között egyet, amelyben hivatkozás történik az idei díjazottak egyikére, Eyvind Johnsonra; nevetni fogok, teszi hozzá, a cikk méghozzá megtalálható G. G. válogatott írásainak… De azt már nem mondja meg, hányadik kötetében s azt sem, mi a cikk címe. Igaza van, döbbenek meg: ennyire feledékenyek lennénk? És valóban a Válogatott írások első kötetének 655. oldalán Az írói semlegesség címen egy egész G. G.-módra tömörre fogott írás széljegyzetteli Eyvind Johnsonnak egy, az Europe-ban megjelent írását. Eredetileg a Korunk régi folyamának 1938-ban megjelent 11. számában látott napvilágot. „A mindenáron való semlegesség – írja Gaál – egyenlő a halállal. Az író szempontjából tüzetesen vizsgálva a kérdést, csakhamar rájövünk, hogy a semmibe sem beleavatkozni valódi értelme mindenen kívül lenni.“
AZT ÍROM : mondja Gaál… De lehet, hogy Johnson mondta így és Gaál csak kivonatolja, újrafogalmazza saját irányának törvényei szerint. Bizonyos, hogy Gaál és Johnson gondolatai egybevágtak, és éppen ezért G. G. nem idézi szó szerint Johnsont, örvend annak, hogy együtt mondhatja ki a sajátgondolatait a távoli svéd véleményével, együtt és egybecsengőn. Olvassuk csak tovább: „Az úgynevezett ’irányzatosság nélküli’ írók azonban, be kell látnunk, a semlegességnek nem ezt a formáját választották. Számukra a semlegesség a haladó gondolkodás tagadásával egy értelmű. A társadalom maradi erőinek védelme alá ássák be magukat, s fölötte vigyáznak arra, nehogy olyan csoporthoz tartozóknak higgyék őket, amelyik változtatásokat akar. Legfőképp pedig semlegesnek lenni annyi, mint nem szociálisnak. Ha tehát az írót arra kérjük, hogy legyen semleges, voltaképpen arra kérjük, ne támadja tökéletlenségeinket, és ne használja műveit ezek feltárására.“
FÖL KELL ISMERNÜNK, e szöveg szó szerinti, sorok mögötti jelentésében az egyéb akkori Gaál-szövegekkel és Korunk-közleményekkel való eszmei vérrokonságot. Könnyen kitetszik, hogy Johnson írásában G. G. a Korunk egyik fő arcvonalát kibontandó talált továbbadásra alkalmas igét és érvet. Szintén 1938-ban írta és mondta el Gaál a Korunk egyik baráti körében: „Általában: aki egyfolytában átnézi majd a Korunk évfolyamait, első megállapítása lesz mély rokon-sorsunk mindazzal, ami a Korunk megjelenési esztendeiben itt és a világban a haladással történt.“ És e kis jegyzet körül, ha visszatekintünk az időben, erősen felpiroslanak a rokoni vérkörök. Johnson cikke eredetileg az Europe-ban jelent meg, melyet 1923-ban alapított Romain Rolland-nal együtt Jean Richard Bloch. De 1937-től kezdődően Bloch már Aragonnal együtt napilapot is szerkesztett, a Le Soir-t. Alig néhány év múlva az egyiket is, másikat is elnémította a fasizmus. A Korunkat is. De addig e rokoni erők nem csellengtek „mindenen kívül“. Tiltakoztak, tették amit tenni kell, vállalták a mindenbe beleavatkozás erkölcsi és emberi következményeit, a fasizmus megtorlásait. Akkor – 1938-ban – Gaál Gábor a maga kétségekkel megküzdő bizonyosságát mondja el Johnson szavaira támaszkodva, amikor is megkérdi, mit tehet az író. „Elmondhatja igazát azzal, hogy azt hiszi, hogy így van. Elmondhatja ezerszer, kockáztathatja, hogy bereked. Annak árán, hogy nem lesz általánosan híres egy korban, sőt azzal a szörnyű kockázattal, hogy nem szórakoztatja ezzel olvasóit.”
VAJON Johnson Nobel-díjat tartsuk-e az igazát mondó, könnyű sikerekre nem pályázó, elkötelezett írói magatartás kései elismerésének? Es mitől, mihez viszonyítva állapíthatjuk meg annak kései voltát? Tény, hogy a pálma ez egyszer annak jutott, aki három és fél évtizeddel ezelőtt kimondta, hogy a semlegességre ítélt író halálra ítélt író… És az író él, mert vállalta a részvételt, élet és írás alapvető törvényét: a harcot.
Megjelent A Hét V. évfolyama 48. számában, 1974. november 29-én.