JÓ IDEJE kapkodom már a fejem megannyi nácivezér emlékiratainak tündöklése láttán a sikerkönyvek lajstromán, Hitler-filmek gombamód szaporodásán, egyfajta ponyvaregény elburjánzását tapasztalván, mely a józan tárgyilagosság megtévesztő szellemi tartásával igyekszik összehordani a jelenkori történelem legnagyobb vállalkozása hamisításához szükséges kellékeket.
A szándék libabőröztetően vakmerő: a szerzők nem kevesebbel próbálkoznak, mint a fasizmus „emberi arculatának” ábrázolásával. Előbb csak a bűnösök szólaltak meg – a főbenjárók után a közrendűek is –, okkal gondolhatta hát mindenki, hogy valójában nincs egyébről szó, mint görcsös magamentési kísérletekről. Ám rövidesen kiderült, hogy a barbárság humanizálásának e visszatetsző igyekvéseit fölkapta a divat.
A MONDE egyik májusi számában első oldalon hívja föl a jelenségre a figyelmet, majd bennebb két szárnyasan nyíló oldalon cikkezik főként a filmvásznon pergő kísérletekről. Az összefüggésekre egy olasz filmrendezőnő új filmje figyelmeztette a cikkek szerzőit. Liliana Cavani Éjjeli portásában ugyanis az ötvenes évek végén találkozik a volt SS-tiszt azzal a fiatal nővel, akit annak idején a kivégzőtáborban meggyalázott, e találkozás ürügyén a film megbocsát a bűnösöknek, megkérdőjelezi az áldozatok bűntelenségét, az emberi esendőség és gyarlóság bűntelen bűnében marasztalva el (s így fölmentve) hóhért és (egyben kegyesen) áldozatot is. Az egyik írás szerzője szerint a film mondandója azzal a divattal függ össze, mely eszményíti a húszas-harmincas s most már a negyvenes évek minden mozzanatát, a dísztárgyaktól kezdve egész a ruházatig, a nyomdagrafikától egész a tánczenéig, slágerekig. A divat neve: retro. Higgyem-e, hogy az évszakról évszakra újabb és újabb kelendő áru után kapkodó divatházak tervezői, a jó szimatú régiségkereskedők és a profitéhes hanglemezgyárosok üzleti buzgalma révén „divatossá vált” a fasizmus is? Avagy fordítva: egy korszak újjáértékelése iránti igény tehette volna ismét divatossá egy letűnt korszak néhány tárgyi és egyéb küllemét? Az oksági egymásrahatás mindkét változatának föltételezése hamis. A divatos közízlés manipulációja a piac törvényei szerint közismert. A tény pedig, hogy a divat gyorsabban és szeszélyesebben változó, mint néhány évtizeddel ezelőtt, igen prózaian függ össze azzal, hogy a ruházkodás manufaktúrajellegét szinte teljességgel megszüntette a konfekcióipar. Másrészt: igény-e a valóban a harmincas-negyvenes évek történelmi újjáértékelése?
Ki akarja összeszámítani az áldozatok tömegsírjait a hóhérok gödreivel? Összemosni a határvonalat az ellenségek között, s minden holtakat a háború vak áldozatává ködösíteni? Minden háborús bűnös azzal védekezett, hogy parancsra cselekedett. A retro-szerzők felfogásában a parancs valamiféle világszellemmé nő, a történelem legbensőbb lényegéből fakadó mindent mozgató erővé, melynek kiismerhetetlen és irracionális indítékára cselekszik az esendő ember, a mindig-bűnös, ki egyben mindig-áldozat. A cselekvésre képtelen vagy a cselekvéstől megcsömörló lélek a maga hiábavalóságával békél, amikor egykori harcok áldozatos értelmét hiábavalóvá sápasztja. Mai harcokat elodázandó. Van ebben gyávaság is, de ezt hősiességként portálják, a közömbös szemlélődőt nem piszkítja a véres-szennyes sodrás. Babits ezek egykori társaira mondta, hogy vétkesek közt cinkos, aki néma.
NEMCSAK AZ ÍZLÉS, az eszmék is manipulálhatók, s ez utóbbiak űzéséhez is fűződik haszonleső érdek. Mondják, nincs új vicc, csak újszülöttek vannak és kihagyó emlékezetű öregek. Akik a fasizmus „emberi arculatával” kereskednek, bizonyára az újszülöttekre számítanak és azokra, akiknek boldogan hagy ki az emlékezetük. Ők azok, akik váltig tagadták a fasizmus társadalmi jellegét, és boldogan felejtik el a barbárság borzalmait, mert annak idején is szemet hunytak. Az újszülöttek, akik Auschwitzról csak az iskolában tanultak, mindig hajlamosak arra, hogy a „kötelező olvasmányok” lapjain túl keressék az igazságot. Nos, éppen a rossz emlékezőtehetségűek (mert rossz lelkiismeretűek) és a minden, látszatújdonságokra is kíváncsiak (mert óhatatlanul tapasztalatlanok) tudata válhat így a fasizmus „embert arculatúvá” manipulálásának befogadó közegévé. A retro, mely visszatekintést jelez, ártatlan maskarából így válik ártalmas szellemidézéssé, játékos retrospekcióból veszedelmesen retrográd játékká a tűzzel.
MÉLYEBBRE tekintve azonban a tudatok nem oly könnyen kikezdhetők. Portugáliában éppen a napokban foszlott semmivé mintegy félévszázados uralom után a fasiszta önkény. Vannak harcok, amiket békévé kell oldania az emlékezésnek, de a fasizmus ellen felhagyni a harccal nem lehet. A visszapillantó tükröt, amelyben a hajnal rózsaszínű párájaként fodroztatják az auschwitzi krematóriumok füstjét, egyetlen fricskával széttöri az eleven történelem.
Megjelent A Hét V. évfolyama 19. számában, 1974. május 10-én.