APÁM KÖNYVTARÁBAN kajtatva a minap rábukkantam ismét Babits Élet és irodalom címen megjelent tanulmánygyűjteményére. A kötetben megjelent írások 1927-ben vagy akkortájt íródtak, egyidősek tehát velem – különös érdeklődéssel olvastam újra őket mintegy harminc évvel az első találkozás, majd fél évszázaddal a megjelenésük után. Eszem ágában sincs a Mestert – a Dr. Utólag kényelmes és gyanúsan bölcs helyzetéből – korrigálni, egyszerűen izgatónak ígérkező szellemi kaland egybevetni élet és irodalom régi és mai dolgait. Egy kisebb jegyzetben Babits egy angol szerző (R. C. Trovelyan) könyvecskéjéhez fűz megjegyzéseket, mely a költészet jövendőjéről szól. A szerzővel lényegében egyetértve Babits megállapítja, hogy a vers „az emberiség gyermekkorának egy szép és nosztalgikus emléke lesz…” Az okokat pontokba szedve Babits a költészet elhalását abban látja, hogy a vers
1) „mennél jobban leszáll a szárnyaló magasságból…, annál távolabb jut attól, amit szociális és eleven művészetnek nevezhetünk”;
2) „Fölszabadulni a metrum kényszere alól, nem jelent okvetlen gazdagodást”.
3) „Tiszta babona hát, hogy a forma kötetlen vagy tradíciótlan volta közelebb a meleg élőhanghoz.”
4) „Aki azt hiszi, hogy a meleg és eleven szó a mindennapi beszéddel jelent egyet, aki elvileg lemond a dikció emelkedettségéről, az a költészet szárnyait nyírja meg”. Nos, Babits-csal nemcsak méltánytalanság lenne vitatkozni, de felesleges is, hiszen fél évszázad után ugyancsak nehéz lényegében másként megfogalmazni korunk költészetének nyílt kérdéseit. S ha a költészet az elmúlt ötven esztendőben mégis életképesnek bizonyult, az csak annak köszönhető, hogy akadtak szép számmal költők, akik életművükkel gondoskodtak arról: ne váljék – ahogy arra Babits figyelmeztetett – „egy kis céhnek hatástalan játékává.”

MEGHALT RICHARD HUELSENBECK, a dadaizmus egyik alapítója. 1892-ben született, 1916-ban Hugo Bail-lel, Emmy Hennings-szel, Hans Arp-pal, Marcel Iancuval és a kezdeményező Tristan Tzarával együtt megnyitotta a zürichi Voltaire-kabarét. A háború után George Grosz-szal propagálta a dada eszméit, jelentette meg sorra a mozgalom hangos röpiratait. A fasiszták szemében gyanússá vált költő 1936-ban Amerikában emigrált, ahonnan csak a második világháború után tért vissza Európába, és Svájcban telepedett le. Ott írta meg emlékezéseit a dadaista mozgalomról, melyek közül a legjellemzőbb az Arp-pal és Tzarával közösen írt A dadaizmus születése. A legszélsőségesebb eszközökkel, mind azoknak a tudomására akartuk hozni, akik rendőrsíppal, trombitákkal és bunkókkal ágáltak körülöttünk, – írja Huelsenbeck –, hogy elképzelésük a művészetről és a szellemről nem egyéb ideológiai felépítménynél, mellyel mindennapi kereskedelmi üzelmeiket igyekeznek igazolni. „Az egyébként regényíróként, útikönyvek szerzőjeként is jelentőset alkotó R.H., aki magát „a toll rablólovagjának” nevezte, mindvégig hű maradt hitvallásához, s ha öregkori verseiben nem is él az induló dadaizmus formarobbantó eljárásaival, soraiban tovább izzik a háború gyűlölete és a szeretet minden elnyomott iránt.

GYERMEKKOROM MICIMACKÓJÁNAK szerzője, A. A. Milne bűbájos verseket is írt, melyeket most fedeztem föl egy könyvesboltban. A Hatévesek lettünk verseinek java részét a mindig játékos kedvű Devecseri Gábor fordította, a többit Tandori Dezső és Tótfalusi István. (Móra Ferenc Könyvkiadó, 1973.). A szerző az előszóban figyelmeztet, „hogy a cím nem azt jelenti: ez vagyunk mi, mindvégig hatévesen, hanem hogy: eddig jutottunk mostanra – és úgy hisszük, itt talán meg is állhatunk”. Mindezek után melegen ajánlom a könyvet minden felnőtt olvasónak, aki még nem felejtette el, hogy hatéves is volt.

FOLYÓIRATOK.
La Quinzaine littéraire (április 15–30): Roland Barthes Émile Benveniste nyelvészeti cikkgyűjteményéről; Claude Bonnefoy hosszú beszélgetése Michel Leblanc-kal, az Hachette konszern gyártási igazgatójával a papírválság következményeiről a francia könyvkiadásban; Alfredo Margarido Régis Debray három könyvéről: Beszélgetések Salvador Allendevel a chilei helyzetről, Che Gueavara és a gerilla. A fegyverek kritikája (1); José Pierre beszámolója Eduard Munch, a nagy expresszionista festő retrospektív kiállításáról a párizsi Modern Művészetek Múzeumában.
Theater heute (április): John Osborne és Tony Richardson beszélgetése Laurence Olivier művészetéről. (Osborne: „Mindent megengedhet magának. Még azt is, hogy rosszul játsszon”. Richardson: „Boldog vagyok, hogy visszavonult a színházigazgatástól és remélem, hogy ezután csakis a színészetnek él. Csak játszania szabad, kevesen, talán senki se tudja ezt olyan jól, mint ő.”; Jan Kott a japán Kabuki színházról; sok az NDK-ra vonatkozó írás a hamburgi lapban; beszélgetés Ekkehard Schallal, a Berliner Ensemble kitűnő színészével, beszámolók kelet-berlini bemutatókról (többek között a Warrenné mestersége előadásáról Gisella Mayjal a címszerepben), Neruda egyetlen színdarabja, a Joaquin Mureta tündöklése és halála rostocki bemutatójáról.
Newsweek (május 6) : a könyvrecenziók között nem szerepel egyetlen szépirodalmi mű sem.

Megjelent A Hét V. évfolyama 20. számában, 1974. május 17-én.