PETER RÜHMKORF talán valamelyest ismert a versantológiák olvasói számára. Életútja, pályája jobb állomásait most ő rajzolja meg az Akzente oldalain. Tanulságos és jellemző, amit életéről és szellemi-költői fejlődéséről mond, vallomásában visszamorajlik a század nagy német tragédiája, a megjátszott cinizmus, a védekező fintor a romok láttán, s végül: egy igazságot kereső költői érzékenység furcsán ellentmondásos útja a forradalomig. Aki verseit valamelyest ismeri, emlékezni fog arra, hoţjy tartásukra legalább a düh jellemző. Düh és epésnél keserűbb irónia — mindez nem újdonság a háború utáni nemzedék irodalmában, Osborne-tól Rühmkorfig, Ginsbergtől Borcherttig. Hej, de azért sok harag és düh elpárolgott és irónia megszelídült azóta, az ökölbe szorult kezek elernyedtek a kábítószerek okán, és a lélek is lekókadt a művi ködökben. Rühmkorf egyelőre kitart dühe mellett.
DE HADD SZEMELGESSÜNK néhány részletet önarcképét körvonalazó önéletrajzából, mely verseinek belső ritmusához hasonlóan mintegy távirati stílusban íródott: „1942. november. Megtaláltam a Novemberi napok röplapot. Röplapolvasmányok. Továbbképzés a londoni, amerikai, calais-i rádióadások útján, politikai viccek útján. Új népköltészet. Egyéni variációk háborús és népdalokra…“ (Megjegyzem, a régi szenvedélyből nemrég könyv lett, Rühmkorf rendkívül érdekes új népköltészeti gyűjteménye a náciellenes dalokon, rímes feliratokon kívül tartalmazza az elmúlt negyedszázad német történelmére reagáló folklórt, a kocsmai daloktól kezdve egész az iskolai argó-szövegekig és a gyermekmondókákig.)
De lássuk tovább Rühmkorf szövegét: „Tanulmányaim kezdete Hamburgban. Kabaré alapítás K. R. Röhllel A pestisposta címen. Színdarab: Akik a sötétben élnek, azokat nem látják.“ (A Brecht Koldusoperájának híres dalából kölcsönvett című darab a kispolgári közönség előtt megbukik.) „1951. Werner Riegellel együtt Háborúk között című sapirografált lap. Tollam mintha kettéhasadt volna: írok privatizáló verseket és politikai vezércikkeket. Az Anarchia dzsessz-pince és irodalmi kabaré megalapítása…“ (Persze, ez is megbukik, de itt Rühmkorf szokásos modorában megjegyzi: „Feledhetetlen tanulság: a politikai és a művelődési reakció ugyanannak a fenéknek részei.“)
ÍGY KERÜL VÉGÜL A ROHWOLT KIADÓHOZ: „Elidegenedett bér- és kenyérmunka kényszerében. Dialektikus ellentétként: politikai ódák, himnuszok, dalok.“ Tovább : „1964 óta megpróbálom a politikát a költészet privát keretei közül szélesebb szinteken meghonosítani. Újabb tanulság : az előadók semmit sem tanultak.“ Végül is: „Két színdarabbal elkészülve gazdaságilag tönkrementem. Tapasztalat: ha valaki Marxszal és Engelsszel valóban a társadalmi létet tanulmányozza, és nem húzódik meg a felső tízezerben, proletárrá változik. Hogy ilyen körülmények között miért írok? Hát éppen ezért, hölgyeim és uraim.“
Ez lenne tehát egy költő útjának vázlatos rajza a forradalom fölismeréséig a kései kapitalizmusban. Kérdés: a szűknek érzett vers keretéből kivágyakozó költő, akitől a hatalom megvonja a világot jelentő deszkát, hol talál szélesebb terekre: lapok, folyóiratok hasábjain ismét? Vagy újfent meghasonlik? Vagy a tudományos felvilágosodás útját választja, mint Enzensberger? Rühmkorf útját a kérdőjelek erdeje szegélyezi. Egyelőre dacosan vág neki a sűrűnek…
Szász János Ezt olvastam című sorozatának Peter Rühmkorfról szóló írása megjelent A Hét II. évfolyama 13. számában, 1971. március 26-án.
Peter Rühmkorf
De mortuis oder: üble Nachrede
Langsam schließen sich die Wunden der Jugend, und
nichts will an ihre Stelle treten.
Auch das Leiden an der Menschheit
wird ja mal zum bloßen Routinefall;
nun, dann kokelt die alte Seele wohl so allmählich
zu Ende,
es geht immer so weiter mit uns,
und wenn es weiter so weitergeht wie bisher,
ist bald Schluß.
Jetzt, zum Beispiel, haben wir die Linden schon wieder im Rücken,
(wer spricht noch vom Flieder?)
Man wagt fast gar nicht mehr Ich zu sagen bei soviel Geschäftigkeit.
Bald,
wenn mit unaufhaltsamen Blättern
der Herbst abwinkt
und auch die Drosseln ihre Lieder einziehn,
heizt du die hohle Brust
– jetzt Kohlen kaufen! –
mit Nietzschewörtern.
Kein Grund zum Aufgeben, Meister!
Auch das Alter ist noch ein durchaus vollgütiger Lebensabschnitt,
und solange der Stuhlgang gesichert ist,
der Tag doch nicht unerfüllt –
Ah – natürlich,
und dann noch der Trick mit dem Einerseits- andererseits,
schleimlösende Dialektik:
das lernt man doch auch erst in, sagen wir,
vorgeschrittenen Jahren.
Wenn die Spannkraft nachläßt.
Und der Mund sich auftut:
grau
und von Liedern leer.
De mortuis avagy: hírbe hozás
Lassan az ifjúság sebei hegednek, és semmi nem akar
helyükbe kerülni.
Az egyetemes szenvedés is
rutinmunka lesz szépen;
Így nyúlik hát az öregfiú, így nyúlik ki a lélek:
Lépünk mindig tovább,
és ha továbbra is így lépkedünk tovább,
mint eddig,
hamarosan lelépünk.
Most például túl vagyunk megint a. hársvirágzáson.
(És ki beszél már az orgonáról?)
Jóformán azt se merjük mondani: én, ennyi buzgóság közepette.
Ha nemsokára
feltartóztathatatlan levelekkel
leköszön az ősz,
és már a rigók is beszüntetik dalukat,
üreges szíved
– MOST VEGYEN SZENET! –
Nietzsche-szavakkal fűtöd.
Nincs ok feladni, Mester!
Az öregség is teljes értékű életkor! még hogy nem!
Amíg rendben van a széklet,
nem tartalmatlan a nap –
hogyne,
s akkor az egyfelől-másfelől trükk,
a nyáladzó dialektika:
Ezt is – mondjuk így – csak előrehaladott korban
tanuljuk meg.
Amikor a ruganyosság alábbhagy.
És tátong a száj:
szürkén
daltalanul.
Tandori Dezső fordítása