De hiszen irodalomtörténet is készült immár ennek a harminc esztendőnek, ha nem is az egész romániai magyar irodalmi kibontakozásáról, de az időszak termésének java részéről. Mit tehetnék hozzá néhány noteszlapon? Már az emlékirodalom is bőven tárgyalja ezt a három évtizedet. Sok lábjegyzet is elkészült már, az anekdotákat is alighanem mind megírták…
Hanem azért akad még elmondandó észlelet az egészről, mely ha némiképp szubjektív is – mert a jelenséghez a személyes tapasztalás és élmény felől közeledik – remélhetőleg mégsem szószaporítás.
Mindenekelőtt néhány jelenség. Kezdetben a líra uralkodott, mintegy a hagyomány jegyében is, de persze a történelmi pillanat, a sorsforduló sajátos dinamikája okán is, mely a dolgok zajlásának lázában a hosszabb lélegzetű műfajokat óhatatlanul háttérbe szorította. Megszólalt idővel, a kibontakozás csillapodottabb életütemében, a próza is, a novella, majd a regény. A romániai magyar irodalom azonban sokáig a dráma és az esszé hiányában viaskodott a megváltozott és állandóan változó világ művészi fölmérésével. Az utóbbi tíz esztendő hozta meg artikuláltságának kibontakozását. Túl a sematizmus gyermekbetegségein és dogmatikus torzulásokból származó fertőzöttségek legyúrása után, mint minden egészséges szervezet, új erőre kapott, eszközeiben is gazdagabban látott hozzá dolga végzéséhez.
Eszközön értve ezúttal az író legbensőbb művészi eljárásait is, a stílusok demokráciáját az egységes eszmei elkötelezettségen belül, avagy – s így pontosabb – annak alapján. A szocialista létezésmód realitásainak fölérzése és művészi újratermelése törvényszerűen szétfeszítette az egyetlen realizmusmodellt, és megteremtette a realizmusváltozatok sokaságát, mindmegannyi művészi fogódzót a szocialista valóság ellentmondásaiban összetett és mozgásirányában dialektikusan kirajzolódó teljességének ábrázolásához.
Regényirodalmunkban fordulat észlelhető: a tényirodalom uralkodik, mely kiszorította a fikciót, a regényes fordulatokkal építkező epikát. Ezek a tényregények (a szójáték megkerülhetetlen) énregények alakját öltik. Formanyelvük részben a hagyományos önéletírásé, részben oldottabb és kevertebb, amennyiben fölhasználja a szociográfiai helyzetrajz, a riport és az esszé eszközeit is. A jelenség azonban azért figyelemre méltó, mert éppen a szocialista valóság ábrázolásának hitelességéről tanúskodik. Kifáradt volna valóban a regényes fordulatokkal építkező epika? Elvesztette volna valóban a hitelét? Az efféle sarkítások mindig nevetségesek a túlbúzgó végletesség miatt. A fejlődés csavarvonalán időlegesen elhalványulhatnak, megkophatnak, hosszú időre elveszíthetik hitelüket a művészi ábrázolás bizonyos eszközei és eljárásai, újraéledésük vagy elenyészésük dialektikája pedig bonyolult folyamat.
Ám jellemző az ilyenszerű jelenség értékelésében a jelenség tendenciájának és tartalmának megragadása. A tényregények elszaporodása kétségkívül realista tendenciára vall, realizmuson értvén ismét a szocialista valósághoz való ragaszkodást, ragaszkodást mondandónk tárgyához. Az író maximális hitelességgel kíván vallani a valóság mozgáspályáiról. Kétségkívül a tényirodalom is művészi konvenció, önmagával nem mérhető, csakis azáltal, ahogyan általa íróink a tárgyat megábrázolják. Ezekben a tényregényekben nincsenek hagyományos konvenciók szerint ábrázolt regényhősök. Tévedés lenne azonban azt állítani, hogy központi hősük – valamiféle énkultusz jegyében – maga az író. Az író személye (élete, tapasztalásai stb.) nem alanya, hanem a közösséget megszólaltató tárgya ezeknek az írásoknak. A központi hős maga a nép, a népélet, cselekménye pedig a nép „nagy kalandja“ a forradalomban, a szocialista építésben.
Nem többek s nem kevesebbek e regények a másként építkezőknél. Nem esztétikai értéket jeleznek, hanem az író viszonyát a valósághoz, állandó keresését és kísérletezését, hogy művészileg meghódíthassa tárgyát. Novellatermésünk is egyébként azt bizonyítja, hogy e hódító hadjáratban sokféle stratégia szerint működik az írói alkotókedv. Már önmagában is figyelemreméltó az a tény, hogy van novellatermésünk. Ez a műfaj sok más irodalomban kiveszőfélben van. S mivel a gazdag novellairodalomban mindig ott feszül egy irodalom ereje az átfogó epikai művek megteremtésére, íróink novellaíró kedvét méltán tarthatjuk számon irodalmunk közérzetének jeleként is. Más kérdés, hogy általában novelláink nem bővelkednek a cselekménybonyolítás fordulatosságában, de ez megint csak tárgyukból következik: a mai valóság konfliktusainak etikai meghatározottsága objektíve megköveteli lét és tudat mélyebb s rejtettebb vonatkozásainak ábrázolását, ahol igen kevés a látványos fordulat. A novellaíró tárgyához hű, amidőn léleklátóan, a tudatban zajló folyamatok pontos vagy látomásos, illetve látomásosan pontos ábrázolásához ragaszkodik.
A líra még mindig vezető műfajunk. A költészet más tájakon sorvadozó állapotára gondolva ennek sajátos a jelentősége. A líra az irodalom esztétikai különösségén belül a legsajátosabb jelenség. A költészet jelenléte, hangja és hatása egy irodalomban az egész irodalom funkcionalitására vall. Ahol a líra eleven erő, ott nyilvánvaló, hogy a tömegkommunikáció és az irodalom viszonya harmonikus, az információ igénye nem sorvasztja el az emóció igényét.
Esszéirodalmunk filozófiai hajlandóságú ágának gazdag termése az irodalmi közgondolkodás alkotóan marxista alapvetésének jele. A marxizmus lényege szerint igényeli állandó továbbgondolását, szüntelen alkalmazását, a szüntelenül változó történelmi-társadalmi körülmények között, a „saját fejjel“ való gondolkodást, mely törvényszerű föltétele annak, hogy igazságai ne merevedjenek dogmákká. A közvetlenül irodalmi tárgyú esszék világirodalmi kitekintésében a nagy folyamatok, összefüggésrendszerek átlátásának igénye munkál, egyfajta józan törekvés az irodalmi önismeretre, mely a bénító önbámulat és a szorongató világirodalom-ámulat legjobb ellenszere. Irodalmunk nyilvánvalóan nem hibátlan folyamat, egyre igyekszik figyelmeztetni a „gyakorló esztétika“, az irodalomkritika is. Mint vizsgálati tárgya, ő maga sem hibátlan, de abszolutizáló, kirekesztő és mennybemenesztő túlzásait már alkotóan meghaladta. A szocialista demokrácia irodalmi vetületében az értékrendet nem a stílusok, nemzedékek döntik el, hanem a művek.
Csodák nem történtek a harminc esztendő alatt, de hát a szocializmus lényege éppen az, hogy nem csodákat művel, hanem utat teremt a dolgok törvényeinek szabad működéséhez. Ami értéktelen, az elsüllyedt a feledésben, ami értékes, az megmaradt e harminc év irodalmából. Hogyan is lehetne másként? Es az idő majd tovább rostálja a műveket, egynéhányat még kiemel a feledésnek abból a bizonyos homályából stb. Ám mindez is csak annak a bizonyítéka, hogy a romániai magyar irodalom eleven, fejlődő, gazdagodó, változó valóság. Jósolgatják – MacLuhanra gondolok –, hogy magát az írásbeliséget, s így nyilván az irodalmat is, kiiktatja az elektronika.
Minket érdekel, sőt izgat is a jövő, de egyelőre jelenkutatók vagyunk. Jelent fürkésző fölméréseink szerint az irodalomra a tudományokkal együtt ugyancsak szükségünk van. A szocialista létvitel tudatos részvétel a világ megváltoztatásában, s e hosszú és bonyolult folyamatban a változtatáshoz egyként szükség van az ismeretre és az önismeretre.
A romániai magyar irodalom alapvető sajátos jegyei tisztázottak. Ezekből következik ama történelmileg meghatározott partikularitás, miszerint irodalmunk egy nemzetiség sorsáról szólva ábrázolja a szocialista létezésmód alakulását. Ez a sorskép – amidőn napjaink történelmének annyi aggasztó tünetét okozza a nemzeti egyenjogúság megoldatlansága a világon – különös jelentőségű. A testvériség – mint szocialista bizonyosság – határozza meg, hogy a romániai magyar irodalom haladó-forradalmi hagyományainkat őrzi és folytatja együttlélegezve a román irodalommal. A sajátosságok egységgé forrása maga is külön sajátosság, a szocialista Románia szellemiségének egyik alapvető vonása. Az egység életereje éppen a sajátságok szabad mozgásából fakad, s ez harminc év tapasztalati sommájának, de egyben további programnak – József Attilával szólva – „nem is kevés“.
Harminc évvel ezelőtt az idők roppant fordulatának tisztító viharaiban a lélekrázó cselekvésre ösztönzés vált elsőrendű föladattá. Három évtized múltán – s nyilván végig e három évtized alatt – a történelmi változások szocialista kiteljesedésében az irodalom föladatai egy felnőtt világ gondjaihoz lombosodtak. Nem az irodalomközpontúság, hanem az emberközpontúság hívei vagyunk. A megvont mérleg egyik eszméltető eredménye: romániai magyar írókként ezt az emberközpontúságot szolgáltuk töretlenül a szocialista Romániában. Ezt szolgálni marad legfőbb gondunk továbbra is.
Megjelent A Hét V. évfolyama 34. számában, 1974. augusztus 23-án.