A SZOVÁTAI postahivataltól fölhívom Apámat és gratulálok a születésnapjára. Esik? – kérdi Apám. Sohase járt errefelé, de bizonyára emlékszik arra, hogy vagy negyven évvel ezelőtt itt nyaraltam Anyámmal, azóta meséljük mind a ketten, ha csak Szovátáról esik szó, hogy itt mindig esik. Míg soromra várok a távolsági automatánál, hallom, hogy az előttem sorra kerülők majd mindenike is gratulál valakinek, születésnapra, névnapra. Akad, aki meg is kérdi a távoli ünnepeltet, mit sütött-főzött a nagy napra. A várakozók kedélyesen kommentálják a finom falatokat. Csak egy felhős homlokú, hirtelen-pirosra sült férfi toporog idegesen, szipkája szárát rágja. – Mi újság? – kérdi, miután sorra került és tárcsázott. – Igen, igen, én vagyok – mondja szigorúan. – Megindult a lakatosműhely? – Kérdésére alig vár feleletet. – Szóval nem! – kiáltja a kagylóba, majd újabb érmét csúsztat az automatába, de legyintve csak ennyit mond: – Holnap újból felhívlak. – Beakasztja a kagylót, várja vissza az egylejest, de hiába. Ismét legyint, de most már haragosan, és kiviharzik a fülkéből.
A MEDVE-TÓ még mindig sós, és a fenyők a tóban áztatják a lábukat. A tutajként ráépített strand új, azazhogy nem a negyven évvel ezelőtti, és a szereposztás is megváltozott. Senki se kiáltja utánam a partról, hogy azonnal jöjjek ki a vízből. De a szöveg a régi, kiáltják is harsányan más papák és más mamák, lubickoló porontyaik nagy szomorúságára. – Itt nyaral, Jancsi bácsi? – hallom a hátam mögül. Ez viszont, számomra legalábbis, ha nem is teljesen új, de még mindig kissé szokatlan szöveg, így hát valamelyest kényszeredetten fordulok a hang irányába. X. áll ott, a bukaresti Irodalmi Körből ismerem, neve, sajnos, hirtelenében nem jut eszembe. – Te is? – kérdem bizalmaskodón átölelve a vállát. – Csak egy-két napra jöttem haza Konstancáról, ma átruccantam Vásárhelyről. Egy hét múlva fut ki a hajónk, gondoltam, előbb hazalátogatok, aztán vagy két hónapig csak az óceánt láthatom… No, jó nyaralást, Jancsi bácsi…! Trappoknak a gyerekek a deszkapadlón. Egy barnára sült, fekete hajú bakfis vicogva toll-labdázik szeplős, vörös hajú barátnőjével. A vörös hajú megunja, bemegy a tóba. – A bácsi nem játszik? – kérdi a barna.
Fogas kérdés. No, játszol-e még, Jancsi bácsi?
AZ ISMERŐS VIDÉK, a sok ismerős (lépten-nyomon találkozom velük) a biztonság érzetét szivattyúzza a vérkeringésembe. Itthon vagyok, valóban, tudom, hol a Mogyorós-tó és a Vörös-tó, nevén nevezem a Mezőhavast és a Bekecset, ismerőseimmel ismerős dolgokról beszélgetünk, az étkezde főztjének ismerősek az ízei, másrészt, mintha túlságosan ismerős lenne minden és mindenki, azaz már igen régóta ismerős. .. No, de hagyjuk ezt. Annál ismeretlenebb itt minden a velünk nyaraló Kahlauék hároméves kislányának. Anjának. Néhány nappal ezelőtt még Berlinben volt és most? Hüledezve figyeli az emberek beszédét és váltig faggatja apját, vajon miért nem érti egyetlen árva szavunkat sem? Döbbenten tapasztalja, hogy az ételek csípik a nyelvét. Azt még lassan megtanulja, hogy az időben eligazodjék, a múlt héten még otthon voltunk, azután Bukarestben és most… Szováta, ismételgeti, forgatja szájában a furcsa nevet, és meg is tanulja, mondogatja büszkén, hogy lám, tudja már hol is van ő valójában. Egy este örömujjongva lel rá szobájukban a zseblámpára és azt kiáltja: – Pont ilyenünk van nekünk is otthon. – Apja rámosolyog: – Ez ugyanaz a zseblámpa. – A gyerek rábámul, odanyújtja a lámpát, melyben láthatóan csalódott. Már azt hitte, hogy megértett mindent: ő elment az ismerős világából és most máshol van. És végül kiderül, hogy utánajöttek a tárgyak. Kerekre tágult szeméből kiolvastam a bajosan megválaszolható kérdést: Hát akkor hol is van az a máshol? Avagy: mindenütt otthon lehetünk?
De ez utóbbi, jól sejtem, alighanem csak az én kérdésem. Már csak azért is az enyém, mert a választ – nem, nem lehetünk – én már igen rég ismerem.
VILLÁNKBÓL a tóhoz menet elhaladunk az óvoda előtt. Nagy bozsgás az udvaron, forog a körhinta, röpülnek a lengőhinták, fogócskáznak-bújócskáznak a porontyok. Egy zöldsapkás, fehérharisnyás szőke kis legény, szomorú kék szemében nagy könnyekkel ott áll a kerítésre támaszkodva. – Mi baj? – faggatjuk –, fáj valami? A kis magányos sírva fakad: – Nem jön anyuka… – Vigasztaljuk, majd érte jön anyuka, ha vége az óvodának, egész biztos érte jön. Abbahagyja a sírást, de kételkedve néz ránk, és öklével eltörli könnyeit. Délben, hogy megyünk hazafelé, a gyerekek éppen az udvaron megterített asztaloknál ülve ebédelnek. Csak a mi magányosunk ténfereg az asztal végénél, és ahogy megpillant bennünket, máris hanyatt-homlok rohan felénk. Az egyik óvónő meg utána, láthatóan attól való féltében, hogy kiszökik a kapun. De a pöttöm hozzánk szalad, a kerítéshez, megáll és számonkérőn néz ránk, szótlanul is azt mondja, hogy nem jött meg anyuka. Az óvónő is odaér, és megtudjuk tőle, hogy kis magányosunk ma jött másodszor az óvodába, hát ezért a sírás, a lélekszakadt várakozás. No, de majd megszokja – mondja az óvónő. De a gyerek másnap is, hogy megyünk le a tóhoz, ott áll a kerítésnél és vár. Egyébként az óvónőnek nyilván igaza van és magányos barátunk végül megszokja… Mit kell megszoknia, azt immár nem kérdem meg senkitől, mert nem vagyok gyakorló pedagógus, csak kései nyaraló, aki megsárgult faleveleket számlálgat az út mentén, gombát szed az erdőn és megállapítja, hogy ismét nyílnak az őszikék. De a kései nyaralónak eszébe jut a kis magányos még félálmában is, amelyből egyébként egy borissza bariton veri föl gajdolásával; a bariton pedig azt énekli az éjszakába, hogy aszondja Sárga a lovam, sárga a nyereg rajta. Majd ékes prózában hozzáteszi: – Nincs is nekem lovam… És megint elölről. Egyszer, még egyszer. Hogyan lettem én társas lény – gondolja a kései nyaraló –, ezt kellene egyszer megírnom. Hogyan kerültem a kerítéstől az asztalig. No, igen, ezt kellene, szélesen kibontva, lélekelemezve, idősíkok keverésével… Szerencsére azon nyomban elalszom.
KIRÁNDULUNK. A társas busz a Békás-szorosig visz a Maros völgyén végig és a Bucsinon át visszahoz Szovátára. Régen, Gyergyó, a Gyilkos-tó, a Sziklaszoros, Székelyföld, mindig zöld… Csak éppen a telet kell leszámítanunk. Ne firtassuk, miféle érzelmeket palástol az irónia. És az emlékek miféle morzsáit. Hányszor, mikor és mi célból járt ezen a tájon a kései nyaraló, akinek akkortájt se ideje, se kedve, se egyéb hajlandósága és lehetősége nem volt sem az idejekorai, sem a kései nyaraláshoz. így hát csendesen ülök a buszban és hallgatom a kirándulásvezető szövegét. Ne révedezzünk, okuljunk, jobb ez így. Ám egyszer nagyot nevetek. Amikor Marosvécsen áthajtva, a kastély alatt, Kemény Jánosról szólva a vezető azt mondja róla, hogy „meglehetősen haladó író volt”. Igaz is, nagyon is igaz, mert nem kevéssé és nem is nagyon volt haladó, hanem ugyancsak meglehetősen.
FÖLTETT SZÁNDÉKOM ellenére, hogy se könyv, se írás, se semmi, már ittlétem második napján bementem a fürdő közkönyvtárába, és kikölcsönöztem Dosztojevszkij Elbeszéléseinek és kisregényeinek második kötetét. Álmaimban azóta rendszeresen a sztepancsikovoi Foma Fomiccsal álmodom, aki éjszakáról éjszakára bebizonyítja nekem, hogy háládatlan és hiú vagyok, bűnös lélek, aki őt nem szeretem és nem becsülöm. És ez igaz is. Nem szeretem Foma Fomicsot, a családi léptékre méretezett zsarnokot, nem szeretem és kész. Hiába néz rám mord dühvel a kis öreg, átlátok rajta, Tartuffe! – így kiáltok rá álmomban, mire megjelenik Bulgakov és földereng Molière is, vitatkozunk, összeveszünk, de én azért mosolygok álmomban, mert valahol a tudatom mélyén fölrémlik, hogy én még fölébredhetek, hogy én a kései nyaraló vagyok, aki holnap reggel fölkel, nyújtózkodik, lemegy a tóhoz, fürdik egyet…
HÁNYADIKA? – kérdem, és azt mondják, ma szeptember 11-e. Egy éve ölték meg Allendét. Föl kellene hívnom a szüleimet, hogy megmondjam nekik, nem esik az eső. Szovátán szeptember a legkevésbé csapadékos hónap.
Megjelent A Hét V. évfolyama 39. számában, 1974. szeptember 27-én.