EGY ÚJ KÖNYV – még meg sem száradt lapjain a nyomdafesték – ismét visszasodor a régi dolgokhoz. A könyvet Jánosi János írta, egyetlen, szellemesen és gondolatgazdagon kimunkált esszét tartalmaz, amelyben a szerző a Jónás-mítosz változatainak, szétindázó irodalmi utóéletének filozófiai mélyrétegeit kísérli meg föltérképezni (Alegerea lui Iona, Editura Cartea Românească). A kitűnő arányérzékkel megszerkesztett írásban – hogyan is lehetne másként? – külön fejezet jut (A szükségszerű választás) Babits Jónás-könyvének. Jánosi meggyőzően bizonyítja a költemény filozófiai végkövetkeztetésében a hegeli szükségszerűség nem csupán fölismerését, de mint ő mondja: „rehabilitálását”. Jánosi elemzése persze finoman árnyalt, amikor azt állítja, hogy Babits Jónást is rehabilitálja, aki maga is a szükségszerűség kifejezője, amennyiben általa „a történelemnek kell humanizálódnia”. Jánosi esszéjének nem tárgya Babits útja a Jónás könyvéig; fejtegetései arra késztettek, hogy ismét föllapozzam Babitsnak a nemrég kezemben járt Élet és irodalom című tanulmánygyűjteményét, és újraolvassam Julien Benda írástudók árulásáról szóló írását. 1928-ban írta, pont tíz évvel a Jónás könyve előtt, lényegében egyetértve a francia esszéistával, aki szerint az írástudók azzal lettek hűtlenek hivatásukhoz, hogy elpártoltak a szellemtől, vállalván koruk harcait (s itt Benda egybemosott mindenféle harcot, szembeállítva a Szellemmel mindenféle Tényt és bármiféle Erőt). Babits önmagával viaskodva követi végig Benda gondolatmenetét, és a kor ellentmondásait fölmérve, a leselkedő veszélyeket jelezve mégis arra a következtetésre jut, hogy az írástudóhoz inkább illik „a világítótorony heroizmusa, mely mozdulatlanul áll és híven mutatja az irányt, noha egyetlen bárka sem fordítja feléje orrát – míg csak egy új vízözön le nem borítja lámpáit”. A biblikus zárókép mintegy jelzi, hogy Babits számára az alkotó és társadalom viszonya, mint sajátos korkérdés, alapvető, időszerű és egyben örök kérdésként határozza meg magát az alkotás szerepét az emberiség történetében. Írása, akárcsak Benda könyve nyomán óriási vita kerekedett, éles polémia, amelyre, úgy érezte, lehetetlen röviden válaszolnia, a felelet egy egész könyvet kívánna. A tanulmánygyűjteményében újranyomtatott íráshoz fűzött jegyzetében zárójelben még hozzáteszi: „Lehet, hogy ez a könyv egyszer megszületik.”
Nos, a könyv valóban megszületett, de nem értekező próza lett belőle, hanem költemény: a Jónás könyve. Nemcsak a bibliai motívum cserélődött meg időközben, noha önmagában már ez is jelzi Babits alapvető változását a kérdés megközelítésében: a végzetes özönvíz-motívum helyébe a cselekvő Jónás-motívum került. De a filozófiai megközelítésben ott feszül az a nagy harc is, amelyet Babits vívott önmagával az eltelt tíz esztendő alatt: a cselekvés tagadásától eljutott a cselekvés tagadásának tagadásáig. A mindig érvényes szentencia kimondásáig, miszerint (hányadszor idézzük?): „…mert vétkesek közt cinkos, aki néma”. Maga a költemény valójában annak az etikai filozófiai küzdelemnek az eposzi méretű leírása, ahogyan az alkotó meg tudja tagadni egykori tagadását, vállalván nem csupán a cselekvést, de annak a fölismerését is hogy a cselekvő szó mily viszonylagos erejű. Így lesz teljessé az alkotó rehabilitálása: félistenségének tagadásával.
ANNAK IDEJÉN Babits a fasizmus előretörése láttán jutott el a tagadás tagadásáig: a cselekvés vállalásáig. De a történelem azóta is választás elé állítja az írástudót. A cselekvés tagadásának gondolata, a szellemi alkotás hatékonyságának viszonylagossága okán, a történelemben állandóan megkísértő.
A megkísértés objektív tényezőit nagyítják meghatározóvá a nem elkötelezettséget hirdető eszmeáramlatok, vonzóvá manipulálva a viharok fölött világító tornyokat, a szellem egyetlen állítólagos menedékét. De a szellem meghal a toronyban. Ezt üzeni majd négy évtized múltán Babits Jónása.
Aki leszámolt az alkotó végzetszerű küldetésének legendájával, a történelem és a társadalom moralizáló szemléletével, és vállalja a szükségszerűséget. „Az elhivatottság tudata – írja Jánosi – megnemesíti a szenvedést és kiegyenesíti az ember hátgerincét”. Mert az alkotás szolgálat, mely elkötelezte magát a szabadságnak.
Megjelent A Hét V. évfolyama 22. számában, 1974. május 31-én.
