N. belgrádi összehasonlító irodalomtudós, aki évekkel ezelőtt Franciaországban doktorált, meséli, hogy egyszer meglátogatta Georges Sand unokáját, aki továbbra is ott lakott híres-neves nagyanyja házában. „Itt sírt Turgenyev – mondta a matróna –, amikor nagyanyám meghalt. Ő – csevegett tovább az öreg hölgy –, nagyanyám igen szigorú asszony volt. Látja ezt a szekrényt, ha rosszalkodtam, beparancsolt és rámzárta az ajtót.” Erre ki is nyitotta a szárnyas ajtót, bebújt a régi, naftalin szagú ruhák közé. „Így – mondta –, s most zárja rám az ajtót.” Tudósunk azt állítja, hogy ennél szemléltetőbb irodalmi múzeumvezetésben nem volt se addig, se azóta része.
Tadeusz Rózewicz, lengyel költő járt itt villámlátogatóban; csak éppen megvillant közöttünk komor arca, mely oly pontosan rárímelt szigorú verseire, hogy tüstént eszembe jutott Hemingwaynak az a mondása, miszerint bizonyos koron túl az ember felelős az arcvonásaiért.
Duke Ellington halálával az amerikai szellemiség legvitálisabb áramlása lett szegényebb. Valójában ugyanis az amerikai regényirodalom és költészet, minden erőteljessége ellenére, csak a nyomorúság minden korszerű változatának fölpanaszlásában remekel, míg a zene, s mindenekelőtt a dzsessz és a folkzene, annak sokféle ágazatai és elegyedései, a néplélek olyan gazdagságait tárja föl, oly tartásosan érzelemgazdag, elvágyódásaiban is oly földközeli, ritmusában oly szomjasan, de minden görcsök híján életigenlő, hogy mintegy kirajzolja Amerikának ama arcát, mely modern nyomorúságain túl a megőrizhető emberség tiszta vonásaival tündököl.
A százhetvenöt éves Balzac titkát firtatják világszerte az évforduló alkalmából megszólaló értők és hívek. A kortárs irodalmi kávátokból visszatekintve Balzac hagyatéka mindenekelőtt, nyilván, „a realizmus diadala” okán meggondolkoztató. De Engels észleletét meg kell toldoznunk annyival, hogy Balzac életműve egyben a korszerűség diadala is. Korszerűségen értve a korhoz való hűséget. A dolog egyszerű: a balzaci mű nélkül egyszerűen kevésbé érthető a XIX. század. Szerényen jegyzőnek nevezte magát, valójában koronatanú volt. E hiteles korhűség föladatáról – fittyet hányva a filmszalag és a távolbalátás tanúskodásainak – lemondhat-e vajon a mi korunk pöreiben tanúskodó irodalom?
Manchester Guardian-ban olvasom, hogy Arnold Wesker, John Osborne, de sem Pinter és Arden új színdarabjai bemutatására nem akad angol színpad, darabjaik előadására külföldön – Svédországban, Nyugat-Németországban, Lengyelországban – kerül sor. Vajon csak arról lenne szó, hogy senki se próféta a saját hazájában? Talán mégis arról, hogy itt-ott a gazdasági válság tünetei átcsapnak a szellemi-művészeti életre, s ez annál könnyebben érthető, mivel a színház sohase volt jó üzlet. Noha azt is tudjuk, hogy akik üzleti okokból takarékoskodnak a szellemmel, végül is ráfizetnek.
A Spiegel-ben olvasom, hogy Nyugat-Németországban családonként több könyvet vásárolnak, mint tíz évvel ezelőtt, de sokkal kevesebbet olvasnak. Ennek a furcsának tetsző jelenségnek fölöttébb egyszerű a magyarázata: a sznobság. A fogyasztási mániák manipulálásában a könyvvásárlás is státusszimbólum lett. Az már mélyebb társadalmi lényegekre vall, hogy a jóléti polgárnak csak birtokolnia illik a könyveket, elolvasni már nem kötelező, így tárgyiasul áruvá, válik holt dísszé a polcon az eleven szellem.
Világszerte gyorsul az emberi beszéd. Rövidülnek a fogalmak. Elharapózódnak a rövidítések. De a gondolatoknak nincs hossza, csak tartalma. Mégis, nemcsak a rövid szoknya a divat. Gyorsan kell élni? Lassan kell gondolkozni? De mindenképpen gondolkodni. De azért röviden élni. Kis helyen is térülni-fordulni. Egy gyufaszállal is a felvilágosodást szolgálni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 23. számában, 1974. június 7-én.