A HAGYOMÁNYOS Aradi tavasz idei rendezvényein részt véve, jó műúton suhanva vagy rossz kőúton kocogva Kőröskisjenő és Zerind között, majd ismét a sima műútra térve Borosjenőnek tartva s onnan ismét Aradnak; Olosz Lajos bácsiéknál vagy a zerindi iskolában, a borosjenői Művelődési Ház előadótermében és később színháztermében, de még előbb a zerindi bogárhátú (legalábbis a borosjenői valóságos palotához bogárhátú) Művelődési Ház könyvtárszobájában, ahol most keretezik a fölhívásra érkezett képeket, rajzokat, vagyis berendezik az ország első állandó falusi képtárát; Aradon az 1. számú általános iskolában, ahol Jóbarát-napot rendeztek, a Vörös Lobogó szerkesztőségében vagy a Művelődési Házban délután az író–olvasó találkozón – egyszóval mindenütt, ahol az alatt a két és fél nap alatt, amíg ott voltam, megfordultam, egyre az a régi szólás járt az eszemben, miszerint: Arad marad. S ha régen volt ebben a szólásban némi böcsmölő mellékzönge, ha mások mondták, és konok rátartiság, ha az aradiak –, én se böcsmölőn, se konokul, éppen csak tárgyilagosan mondom, egy kissé azonban lelkesen is, de még inkább elismerőn. Leginkább mégis böcsmölőn mondták rá a rímelő szólást, értvén ezen a maradiságot, elmaradottságot, szellemi tunyaságra gondoltak, a libatöpörtőt zabálókra és a ménesi kadarkát vedelőkre, akik a leeresztett zsalugátereik mögött, a világ zajától és zajlásaitól távol élték maguknak való életüket. Feledvén persze, hogy az eszem-iszom nyárspolgárságnak fittyet hányva csak a közelmúltban is, a két világháború között, itt gyújtott fényt a Genius és itt nyújtott széles távlatokra pillantó lehetőséget a zavaros habokból kibukkanó Periszkóp; hogy a tunya kispolgáriság (másfelé hasonlóképp és hasonlóan helyi árnyalatokkal bővelkedő) közönyével szemben Franyó Zoltán, Szántó György, Károly Sándor és Olosz Lajos itt vállalták a haladó szellemi harcok írásos próbáját; hogy ezen a tájon fogamzott meg és paraszti világának mélyeiből ihletődött a román realizmus egyik atyjának, Ion Slavici-nak máig friss ízű életműve. De’ vajon valóban elfeledték-e volna mindezt a rímes szólást mondogatók vagy csupán a szokásból fakad morgásuk, amidőn mindig többre és jobbra vágyóan javítható és javításra áhító állapotokra lelnek? Nyelvi rögzöttségeink kellemetlenül makacsok, a valóság viszont gyorsan változik. Változott óriásit és változik tovább Aradon és az Aradot ölelő sík tájon is, noha másutt talán több a szín a szellemi térképen, de itt is magas az igény, amint azt éppen az Aradi tavasz rendezvényei is bizonyították. Ez a legtöbb, a szocialista művelődés áramkörében fölizzított érdeklődés: s ennek jeleit észleltem mindenütt, akár Tóth Sándor tartott előadást Földes Lászlóról, akár olvasóinkkal találkoztunk a környéken vagy a városban. Az a több száz iskolás és felnőtt, aki a romániai magyar irodalom olvasója, az a sok tanár, biológus, mérnök, orvos, aki cselekvő részese annak, amit művelődési életnek nevezünk, a velük folytatott eszmecsere, sokágú vita vagy tréfásabb asztali beszélgetés, melyekben a helyi, hazai és a nagyvilág gondjai és gondolatai visszhangoztak, mindezek mondatják velem, hogy Arad megmarad annak, aminek őrszellemei látták: emberi szellemi tájnak.
A SANTIAGÓI TEMETŐI HATÓSÁGOK valószínűleg azért helyezték át Neruda hamvait egy kriptából egy tömegsírba, mert félő volt, hogy a család eltávozta okán nem lesz ki a sírt gondozza. A gondozatlan sírok természetesen mindig nagy gondot okoztak a temetői hatóságoknak, következésképpen a santiagói városi temető elöljáróságának aggodalmas előrelátása fölöttébb érthető. Föltehető lett volna ugyan, hogy az eléggé ismert költő olvasói közül akad néhány, aki a vérségi rokonság híján is kötelességének tartja a sír gondozását, ám a temetőőrök bizonyára attól tartottak, hogy a spontán sírgondozók munkája nem szavatolja kellőképpen azt az esztétikai rendet és rendezettséget, amelyre minden valamirevaló temetői hatóság sokat ad. Talán az is megfordulhatott a sírásók fejében, hogy a költő nagyszámú olvasója talál kijönni a sírhoz annak rendben tartása ürügyén, s így a nagy tömeg forgalmi akadályként zavarta volna a temetői csendet-rendet, amire a sírásók szintúgy igen sokat adnak. Ezek után – el kell ismernünk – nem volt más megoldás, mint a tömegsír. Azt persze föl se merem tételezni, hogy a temetői hatóságok ezzel a költöztetéssel abban a hiú ábrándban ringathatják magukat, hogy valamiképp is elhalványíthatnák Pablo Neruda emlékét a még élők és azoknak utódai emlékezetében. Lehet azonban, hogy történelmi tapasztalatok híján… Nekem és nekünk itt elég régi a tapasztalatunk tömegsírok tekintetében. Se Petőfi, se Bălcescu sírját nem ismerjük, csak jeltelen tömegsírjukat. Évszázadnál is jóval több idő múltán emlékük mégsem halványult meg. Ez persze köztudott, ám az sem kevésbé, hogy holmi sírásók ma sem egyebek, mint a halál szolgái, de semmiképpen a halhatatlanság urai.
Megjelent A Hét V. évfolyama 21. számában, 1974. május 24-én.