MÁRTÍR ÍRÓKRÓL kezdtem írni a múltkor. Megállít pillanatra egy évforduló: József Attila hetvenedik születésnapja. De vajon őt nem sorolhatom-e azok közé, akiket szederjes gyűlölettel a halálba taszítottak? A kérdés nyilván szónoki, a válasz mégsem egyszerű. Mégis, ráillik talán leginkább az a megjegyzésem – megkövetem az olvasót, amiért magamat idézem: „Nem számít, de főként lényegtelen, hogyan ölték meg őket. Hiszen nagy ravaszságra tettek szert a halál cimboráiként.“ Ne tessék ünneprontásnak, hogy születése évfordulóján halála foglalkoztat. Az ő halála is egyfajta, tudatosan vállalt élet sorsszerű befejezése, akár a mártíroké.
Ma már az akkor oly beteg világ történelmének és a beteg költő élettörténetének ismeretében ugyancsak könnyű az összefüggések fölismerése. De akkor, a szárszói döbbenet gyászkavarában alighanem csak Bálint Györgynek sikerült a rá jellemző szenvedélyes higgadtsággal nevén nevezni élete és halála rejtetten egymásra rímelő jelentőségét: „Nem keresett narkotikumokat, mint oly sok költő, nem akart menekülni »az adott világ varázsaitól«. Amíg bírta, odaadó kitartással, izgatott lendülettel végezte »mérnöki« munkáját. Sokak számára az elmebaj menekülés a valóság gyötrelmeitől: számára fokozott gyötrelmet jelentett. A külső világ, mely rideg, irigy és kegyetlen volt hozzá, mégiscsak az egyetlen világ volt számára, a nagy és izgalmas nyersanyag, melynek zavarából egyszer talán mégis harmónia lesz. A belső világ, mely lassanként minden oldalról lezárult körülötte, szörnyűbb volt. Aki mindig a világosságért élt és küzdött, nem bírja ki a sötétséget a lélek tudatalatti kazamatáiban. Ő oda is világosságot akart vinni, de a homály erősebb volt. Kimenekült tehát, talán még az utolsó pillanatban, a vonat kerekei alá. Öngyilkossága áldozat volt a világosság, az értelem oltárán. Nem szolgálhatta tovább, s ezért meghalt érte. Halála szörnyű volt és szép, mint a vértanúké.“ Korunk egyik legfajdalmasabb tragédiájáról máiglan sincs igazabb s teljesebb értelmezésünk, Bálint György is csak azért lelhetett a titok nyitjára – túl marxista történelem- és léleklátásán –, mert tudva-tudta (hányszor megírta!), hogy a dolgok legbensőbb törvényei szerint – hacsak a véletlen szerencse közbe nem szól – neki magának, ki a világosság József Attila-i munkása volt, a sötétség erőinek áldozataként kell meghalnia. És a véletlen szerencse angyala szótlanul siklott el fölötte is.
ÉS KI MINDENKI fölött még! Mert, ha… Radnóti akkor Temesvár felé veszi útját, miként társainak legtöbbje!
Jómagam is azok között voltam, akik vártak reá, olvastam a temesvári Déli Hírlapban a bori verseit, azon az oldalon, amelyről Szekernyés János írt nemrég ezeken a hasábokon, furcsállom, hogy oknyomozó munkájában nem lelt rá az oldal összeállítójának, címadójának („Költők a szögesdrót mögött“) és bevezető sorainak szerzőjére. Méliusz József volt az. A boriak között (mert így nevezték Temesvárott a Bor környéki munkatáborok volt foglyait) ott volt a régi Korunk munkatársa is, Méliusz benső barátja, az orvos-költő-műfordító Mária Béla is. Nála is voltak másolatok Radnóti lágerben irt verseiről. Ő is remélte… De a szerencse angyala helyett kivégzőosztag várt a költőre Abdán. Salamon Ernőt is elkerülte. Ha igaz, mégsem a tífusz teperte le s nem is 1943. február 25-én végzett vele két olasz fasiszta zsoldos golyója.
Lőrinczi László Lépések visszhangja című útikönyvében olvasható Salamon Ernő legendája. Miszerint az ukrajnai Sztara-Mihajlovkában kilenc hónappal később – s egészen más körülmények között – végzett volna a költővel egy SS-katona. Tanú vallja mindkét időpont valósságát. Kinek higgyünk? A bajtársaknak-e, akik eltemették télen, avagy azoknak, akik a rákövetkező őszön még rejtegették volna, s akik negyedszázad múltán fényképére pillantva – mintha csak esküszóval – vallották: – Ő volt az! Még élt volna a költő kilenc hónapig? S hát számít az, ha végül mégis bekövetkezett a szörnyűség? Nem is a képzelet hisz a legendás második változatban, hanem a szeretet, mely életre lehelné mindazokat, akik a Győzelem küszöbén a szederjes gyűlölet áldozatai lettek. Mindazonáltal, hogy a józan ész számba veszi a lassan már emberöltőnyi időt, ami azóta eltelt, hogy ők mind áldozatul estek, mi, akik megmaradtunk, s azok is, akik azóta születtek és felnőttek, azt szeretnők, ha itt lehetnének közöttünk. Makacs hűségünk ezerszer is visszapergeti az elmúlt időt, a pillanatot, amikor meghaltak, amikor megölték őket, s keresi és meg is találja az ösvényt, amelyen a szerencse angyala kimenekíthette volna őket a halál országútjairól. Miközben tudjuk, hogy immár harminc éve nélkülük – és azok nélkül a milliók nélkül, akik ott nyugszanak magányosan vagy tömegesen a katonasírokban – kell meg vívnunk az emberi világért a vértelenül is nehéz küzdelmeinket. Nélkülük, de értük és a nevükben is.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 17. számában, 1975. április 25-én.