„NEKÜNK nincs semmink a világon, csak önmagunk. Ennek a világnak a törvényei nem engedélyeznek nekünk semmi mást, csak önmagunkat.“ Három dél-afrikai szerző – Athol Fugard, John Kani, Winston Nchona – közösen írt színdarabjában (Sizwe Bansi halott; Nagyvilág, 1975/2) olvasom ezt a két torokszorító mondatot, a számkivetett, megalázott és semmibe vett emberi méltóság e visszafogott jajkiáltásait. Amúgy első látásra-hallásra e két mondat mintha egy újdon, az elnyomottak keserű dölyfét hirdető individualizmust visszhangozna. Látszatra valóban úgy tűnhet föl, hogy a pária sorban élő dél-afrikai négerek sorsát vallató színdarab szerzői még nem ismernék föl az összefogás, a közösség harci erejét. De ne ítélkezzünk saját történelmi ismérveink szerint. Az elnyomatás afrikai formáit mi sohasem tapasztaltuk, s még a hajdan volt jobbágyi állapotokat is alig hasonlíthatjuk a gyarmati elnyomatásban élő, fejlett iparú tőkés rend által kizsákmányolt páriák társadalmi állapotához. Amit teljesen sajátossá alakít az apartheid, a fajvédelmi alapon működés végletes nacionalizmus. Ennek dél-afrikai rendje szerint a színes bőrű társadalmi helyzetében két állapot lehetséges: 1. az éhhalállal egyet jelentő teljes kirekesztettség; 2. a munkaengedély révén való integráció, lehetőség az életben maradásra az újratermelt munkaerő árán, de nyilván a hatodrangú állampolgár helyzetében. A dél-afrikai bennszülött tehát egyénként nem létezik, amíg a fajelnyomó tőkés rend szigorú munkaerő-szükségletei szerint nem állhat be a kizsákmányoltak sorába, ahol a fajvédelmi törvényeken túl, más törvények szerint, többszörösen is megnyomoritják egyéniségét. Innen az idézett két mondat eszméltető jelentősége: fedezd fel önmagádat, emberi mivoltodat! Innen hát keserűségem is e mondatokat újraolvasván, az a kedélybetegítő, ideget ziláló érzés, ami akkor vesz erőt rajtam, amikor a megtaposott emberséggel kell számot vetnem.
„SOK SZÁZ MILLIÓ írástudatlan, a tudatlanság sötétségére ítélve nem képes átlátni a korrupción, fölismerni a hatalom visszaéléseit, leleplezni a hazugságot.“ Ez a mondat Günter Grass Indiában megtartott előadásában hangzott el, teljes szövegét a Zeit (1975/9) közli. Hozzátenném, amit egy hazai lapunkban közölt hírből tudok meg: az UNESCO legújabb jelentése szerint a világ írástudatlanainak száma megüti a 850 milliót, ami egyenlő az emberiség egynegyedével. A világszervezet jelentése megjegyzi, hogy amennyiben a fegyverkezésre költendő pénzösszegek alig két százalékát évenként az írástudatlanság fölszámolására fordítanák, a világ minden írástudatlana számára meg lehetne teremteni a tanulás föltételeit… Nos, az efféle adatok fényében, vagyis inkább árnyékában, jószerint fényűzésnek tetszenek esztétikai vitáink. Ez persze fölényeskedés részemről, hiszen a legsajgóbb világfájdalmak nevében sincs jogom elfeledni a magunk gondját, túl a betűvetésen, írástudáson: az olvasókét és az írókét, akik immár egyként írástudók. De ez a felelősség – megteremteni a szocialista humánum új érzékenységét – korántsem idegen attól a másiktól, mely felelősnek érzi magát az elemi emberség föltételeinek megteremtésében. Nehéz határt vonni a magunk s a mások gondjai között: a homlokokra türemlő ráncok rajzában földerengenek az értelem világtérképének körvonalai. A kuszán indázó hegyvíz-rajz sűrűjét itt is, ott is megtorpantják a segítségért kiáltó fehér foltok.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 10. számában, 1975. március 7-én.
