Rácz Győző (Irodalomtörténet és ideológia, Korunk, 1971. 12. sz.) Kántor-Láng irodalomtörténetének (illetve a kritika és az irodalomtörténetírás kérdéseit tárgyaló fejezetének) azt a részét tartja a legproblematikusabbnak, mely Gaál Gáborról szól. Okkal. Mint megjegyzi „… nemcsak egyes értékítéletei, de elméleti megalapozása miatt is.”
Rácz Győző nem kerülgeti a forró kását, magyarán kimondja: Gaál Gábor munkásságának, életművének e szakaszára jellemző dogmatikus torzulásairól van szó. Rácz, igen helyesen, nem elégszik meg ennek kinyilatkoztatásával, hanem pontosan megjelöli, hol következik be Gaál-nál ez a torzulás: „Megítélésem szerint legalább főbb összefüggéseikben tisztázni kellett volna a Gaál Gábor művészetfilozófiai szemléletében bekövetkezett változásokat, mindenek előtt azt a különbséget, amely Gaál Gábornak a két világháború között kialakult realizmus- és szocialista realizmus-koncepciója s a negyvenes évek második felében módosult felfogása között kimutatható.”
Abban is vitathatatlanul igaza van Rácznak: „Ebből az irodalomtörténeti elemzésből nemcsak az derült volna ki, hogy egy elméleti esztétikai dogma mennyire torzítóan hathat egy nagy kritikus munkásságára is, hanem egy ezzel összefüggő másik döntő jelentőségű, eddig mind Gaál Gábornak, mind a dogmatizmus éveinek a kritikai irodalmával kapcsolatban téves megvilágításban tárgyalt problémára is fény derült volna.”
Hozzátenném: nem csupán a kritika, hanem általában a tárgyalt korszak irodalmának problémáira. S ezzel valóban megkezdhetnők Gaál Gábor pörét, mely az utókor szamára fölmutathatná a nagy előd s egy egész irodalmi szakasz lényeges vonásait, minden fényét és árnyát.
Kántor és Láng akkor nem fogalmazza meg pontosan az igazságot, amidőn egyszerűen G. G. tévedéseiről beszél. A tévedés itt csak a jelenség felszíne; ami fontos számunkra, milyen lényegből fakadnak ezek a tévedések. Hiszen egy kritikus tévedhet ízlése okán, szubjektív előítéletei rabjaként, múló szeszélyekre hallgatva. Annyi erre a példa az irodalomtörténetben, hogy bármely utalás oskolás tudálékosság lenne. Mint minden kritikusnak, Gaálnak is voltak ilyen tévedései, de az utókor (vagyis az irodalomtörténet) számára ezek lényegtelenek, munkásságára nem jellemzőek. A nagy kritikus melléfogásai telitalálatainak kísérőjelensége. Az irodalomtörténet számára a kritikusnak, az esztétának azok a tévedesei lényegesek, amelyek művészetfilozófiájából fakadnak. Vagy művészetfilozófiájának tudománytalan mozzanataiból. Gaál Gábor esetében a marxizmus-leninizmus művészetfilozófiájának dogmatikus torzulásaiból fakadó tévedésekről van szó. Ha az óhatatlan kritikusi mellékfogásokat nem választjuk le a marxizmus-leninizmust eltorzító dogmatizmusbül fakadó tévedésekről, ha ezek között nem húzunk éles határvonalat, valóban (bocsánat az ismétlésért) osztályfőnöki intelmeket kapunk irodalomtörténeti ítéletek helyett. Hiszen releváns és irreleváns tényeket keverünk össze.
Okkal beszélünk a marxizmusról szólván dogmatikus torzulásokról. A katolicizmus lényege a dogma, amennyiben szerinte az egyházi kinyilatkoztatások abszolút hitelt érdemelnek, az egyház pedig tévedhetetlen. A marxizmus-leninizmustól idegen a dogma, a dogmatizmus azért torzítja el a marxizmust, mert megfosztja eleven lényegétől, a dialektikától. Lukács György írja a Történelem és osztálytudatban, hogy a „marxizmus tehát nem Marx kutatásai eredményeinek kritikátlan elismerését, nem meghatározott tézisekbe vetett »hitet«, nem egy »szent« könyv értelmezését jelenti”. A negyvenes évek végén és az ötvenes évek elején a dogmatizmus éppen a kritikátlan elismerést és a tézisekbe vetett hitet tüntette föl a marxizmus lényegeként és arra törekedett, hogy megfossza a marxizmust módszerétől, melynek történeti és kritikai jellege nélkül a marxizmus megszűnik eleven tudományként létezni.
Gaál Gábor tévedéseit tehát ennek a történelmileg meghatározott eszmei állapotnak a sajátságaiból kiindulva kell megvizsgálni. Említettem már előbbi cikkemben (Gaál Gábor pöre, A Hét, 1972. 10. sz.), hogy fából vaskarikának tartom ebben a vonatkozásban „a kor tévedéseire” hivatkozni. Ettől függetlenül azonban, a kor eszmeáramlataiban egyaránt fellelhető a dogmatizmus és az alkotó marxizmus, és természetszerűleg a kettő egymással vívott harca, melyből végül is a dogmatizmus került ki vesztesen, illetve az alkotó marxizmus győzött, ami korántsem jelenti azt, hogy nem folytatja tovább harcát a marxizmust torzító tendenciák, többek között a dogmatizmus ellen.
Ide tartozik még, beszédes példaként, az ötvenes évek elején Gaál Gábort ért bírálatok jellegének tisztázása is. Kántor és Láng szerint Gaál Gábort „igaztalan, durva bírálatok és támadások” érték. Itt megint nem derül ki, hogy ezek az igaztalan és durva bírálatok a dogmatizmusból fakadtak, ugyanis éppen életművének alkotó marxista jellegét, vonásait, életművének lényegét támadták. Gaál Gábor egész életművét, mind a felszabadulás előttit, mind a felszabadulás utánit az alkotó marxista harca jellemzi a dogmatizmus ellen. Az irodalomtörténetnek éppen az a feladata, hogy tisztázza ennek a harcnak a föltételeit és körülményeit, Gaál Gábor győzelmeit és vereségeit, s mindkettő következményeit, hatását a konkrét irodalmi mozgásra.
A tévedések önmagukban az emberi gyarlóság, pontosabban a megismerés történelmileg-társadalmilag meghatározott viszonylagosságának bizonyítékai, de az értelmes, fölszabadult utókor nem ezért fogja pörbe elődeit. Az efféle pör célja csakis a helyes történelmi tanulság megragadása lehet, a jelen és a jövő gyakorlatának és elméletének tökéletesítése érdekében. A vádlók ugyanis – azok is, akik érzelmes, azok is, akik közömbös tárgyilagossággal fogják pörbe az elődöt – nem tévedhetetlenek. Nincs kor, mely beolthatna a tévedések lehetősége ellen, de van filozófiai alap, mely az objektív igazságot fel nem ismerő elméletből és gyakorlatból fakadó tévedések történelmi körülményektől meghatározottan kevésbé gyors vagy hangsúlyozottan gyors meghaladását, kijavítását biztosítja: az alkotó marxizmus. Gaál Gábor pőrének célja csakis az lehet, hogy leválasszuk a dogmatikus torzulásokat életművéről, elhatároljuk a dogmatizmust az alkotó marxizmustól. Annak érdekében, hogy a torzulásoktól mentes marxista dialektika közgondolkozásunk, egész szellemiségünk, s ekként az irodalomkritika és az irodalomtörténet-írás filozófiai, illetve művészetfilozófiai alapjaként még szervesebbé, még szilárdabbá váljék.
Ám ehhez a pörhöz semmi köze az irreleváns tények tévedésként való fölhánytorgatásának, a kisebbeket(?) vagy nagyobbakat(?) tévedő kritikusok összevetésének (l. ebben a vonatkozásban Kántor–Láng könyvének 49. oldalán található fejtegetéseket). Fölöslegesnek érzem Rácz Győző eszmefuttatását arról, hogy mi ártott többet, az „intelligens applikációjú” vagy a földhözragadt érvelésű dogmatizmus. Ha egyszer Rácz számára „bármilyen ideológiai természetű torzításnak nem lehetnek rossz és kevésbé rossz következményei, csak rosszak”, akkor miért állítja mégis, hogy az „intelligens applikációjú” dogmatizmus a rosszabb? S miért teszi hozzá, hogy „ezt Gaál Gábor életműve is cáfolhatatlanul bizonyítja”? Értem én, hogy Rácz itt valójában Tóth Sándor egyébként kitűnő könyve (G. G. Tanulmány Gaál Gáborról, a Korunk szerkesztőjéről, Kriterion, 1971.) egyik, A hűség jegyében című fejezetének ihlettelen mentegetőzéseivel vitatkozik, ám a vita hevében tévedések és hibák vádjától eljut az ártalmasság vádjáig. Vajon ez nem Rácz Győző képzete csupán s korántsem magát a jelenséget és annak lényegét megragadó fogalom?
Arról már csak megdöbbenéssel szólhatok, hogy Rácz Győző kötelességének érzi – és ez mindnyájunk kötelessége – olyan nem is vádak, hanem gyanúsítgatások visszaverését, melyek szerint Gaál „ultralojalitásáról akarta volna meggyőzni a pártunk mai politikája által elítélt, akkori hibás praktikák kezdeményezőit és támogatóit”. Más összefüggésben, más vádakkal szemben Gaál „őszinte törekvéseire” majd „megalapozott meggyőződésére” hivatkozik, melyeknek semmi közük sincs „valamilyen elvtelen konformizmushoz”.
Én természetesen egyetértek Rácz Győzőnek e – jobb szó híján – vádakat visszautasító érveinek egész sorával. Ám hamis tanúk hamis vádjainak semmi közük a pörhöz, s rágalmak, nem perdöntő adatok. Kávéházi konrádok és sanda mészárosok rágalmait az ügyész – a józan utókor – meg se hallgatja. Az utókornak sok a dolga, elődeit nem . kártyát cinkelő kibicek és kuncogó ínyencek mulattatására fogja pörbe.
Megjelent A Hét III. évfolyama 12. számában, 1972. március 24-én.
