AMIKOR a tévé sorozatban sugározta A Materassi nővérek filmváltozatát, egy társaságban megjegyeztem, hogy én a regény szerzőjétől, Aldo Palazzeschitől, még serdülőkoromban olvastam egy verset, ha jól emlékszem, A forrás volt a címe, és Kosztolányi fordította. Egy-két gunyoros mosoly híven jelezte ama szűkebb körökben rólam eléggé elterjedt véleményt, miszerint lexikonokban búvárkodva szerzem „világirodalmi értesüléseimet“, melyekhez azután hozzá költök némi személyesebb ízű olvasmányélményt, aminek hol van, de leginkább nincs – hadd mondjam szabatosan – filológiai alapja. Nos, kezemben Kosztolányi Modem költők című műfordítás-gyűjteményének első kiadása (1914), amelynek 433–436. oldalán ott a Palazzeschi-vers, igaz, pontos címe: A beteg forrás. Arra is emlékeztem haloványan, hogy Kosztolányi a költőt az olasz futuristák közé sorolta, akikről egyébként az antológiában – most látom – máiglan érvényes mini-esszét is írt. Csak éppen azt nem értem – hatvan év távolából visszapillantva –, miért érzékelte formabontóan futuristának ezt a verset. Hangutánzó, a beteg forrás köhécselését érzékeltető indítása és refrénei okán? Aligha. Hiszen abban a néhány, visszatérő sorban („Kli, kli, kli, / klö, klö, klö, / khe, khe, khe, / khö, khö, khö, / k k k … “ ) nyomát sem találjuk az istentelen elrugaszkodásnak a klasszikus hagyományú verstől, ami a futuristákat ugyancsak jellemezte. Magában a versben sem leljük ennek egyetlen jelét. Bárhonnan is idéznék belőle, mindenünnen a halkan csobogó forrás fáradt hangja szól: „Nem bírom , / nem bírom! / panaszos, / bús forrás, / hagyd el a / sírásod, / s gyógyulj meg, / mert meglásd, / meghalok / miattad.“ Mi hökkenthette meg a népdal tisztaságú sorokban Kosztolányit?
Avagy az eltelt hatvan esztendő alatt ízléskultúránk akkorát változott volna, hogy ami akkor rendhagyóan új volt, az immár közérthetően mindennapi?
Csak az történt, ami évszázadok óta végbemegy az irodalomban. S alighanem így lesz ez még hosszú-hosszú évszázadokon át. (Palazzeschi – polgári nevén A. Giurlani –, gazdag, változatos, de egyenetlen életművet hátrahagyva tavaly halt meg nyolcvankilenc éves korában.)
LAPOZGATOK Kosztolányi antológiájában, és Barbusse versére bukkanok. Azt persze tudtam, hogy költőként kezdte, de versei sohasem kerültek a kezembe, s noha ezt a fordítást bizonyára olvashattam, semmi emlékem nem maradt róla. Szimbolista hangütése, impresszionista hangulatfestő ereje nyilvánvalóan fölkelthette Kosztolányi érdeklődését: „Láz borzogat, a lámpa lángja lobban; / Lágy hangod, édes hangod hívogat… / Az ajkamon neved leng egy mosolyban / S az ujjaimra hinted csókodat. / / A régi édesség, a régi csók vár; / Bús szíved a keblemben érezem; / Elálmodozva írok s nem tudom már, / Én írok néked, vagy te énnekem.” Ha elgondolom, hogy Barbusse – és vele együtt még hány költő és nem költő – útja ez idillien sejtelmes, tünékeny érzelmek csipkésen suhogó világából indult, és végül az első világháború véres lövészárkaiba torkollott, szinte magától válik érthetővé századunk irodalmának hangváltása.
A tűz már ott lobogott a lámpa lángjában is, de a költők még nem érzékelték, hogy az egymásba tűnő, lágyan lengő érzelmekből szőtt világot egyszer és mindenkorra fölperzseli majd a világháború pokoltüze. Barbusse verse (címe: A levél) úgy hangzik az utókor fülében, mint a múlt század búcsúlevele.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 2. számában, 1975. január 10-én.
