KÉT ÉVVEL ezelőtt bukkantak rá Georg Trakl akkor még élő nővérénél arra a patikai borítékba csúsztatott névjegykártyára, amelyre az okleveles patikárius tintaceruzával egy versét rótta.
A cím híján levő két hétsoros szakasz előbb a Strasbourg-ban megjelenő Recherches Germaniques-ban látott napvilágot, hogy azután a bécsi Literatur und Kritik is kinyomtassa ez idei áprilisi számában. A Trakl-filológia egyetért abban, hogy a vers körülbelül 1910 nyárutóján íródhatott, előbb semmiképpen, mert a névjegyen ott szerepel Trakl tudományos címe („Magister der Pharmazie“), amit semmiképpen sem használhatott 1910 júliusa előtt. Ám később sem íródhatott ez az egyébként a költő részéről teljesen elfeledett vers, hiszen 1910 őszén indul meg Trakl költészetében az a folyamat, mely végül teljesen elhatárolta attól az újromantikus hangtól és tartástól, mely kezdeti pályaszakaszára – e most megtalált versére is – jellemző. Egyébként ez a névjegykártyára alkalmasint a patikusi munka egyik rövid szünetében hevenyészett tizennégy sor is annak a villámcsapásszerű fordulatnak a bizonyítéka, ami 1910-ben az addig alig másodrendű költőben megszólaltatja saját s egyben kora hangját. Szinte hihetetlen, hogy a két szakasz idilli csöndje és békéje után alig pár hónappal Trakl verseiben elemi erővel tör föl a káosz és a létbizonytalanság látomásos képsora, a zaklatottságnak és tépettségnek mintegy az első világháborút előrevetítő életérzése, a bomló Osztrák–Magyar Monarchia lélekkavaró poklát, a „beteg időket“ fölpanaszló fájdalom. Az igazi mű tehát alig három és fél év alatt született.
SZINTÉN 1974-ben látott először nyomdafestéket Friedrich Engels Cola di Rienzi töredékes drámakísérlete, amit ez idén szinte egyidejűleg közölt fordításban a Secolul 20 és a Nagyvilág. Az előkerült kézirat filológiai értéke nyilván nem az ifjú költő (Engels húszéves korában írta a Rienzit) kísérleteknél tovább nem jutó, hanem a forradalmár későbbi pályájára jellemző. A Rienzi témája az egész XIX. századot foglalkoztatta, példa rá többek között Wagner operája, de Rienzi – a tizennegyedik századi forradalmár néptribün – alakja fölbukkan Byron Child Harold-jának negyedik, később pedig Arany János Toldi szerelme kilencedik énekében is. Engels szövegében számomra az éppen csakhogy alakuló forradalmár egyértelmű néphűsége tűnik föl a legjellemzőbbnek. Az, aki a Rienzi megírása után négy év múlva már Marxszal együtt a Szent család majd azután a Német ideológia kéziratán dolgozik, hogy végül 1848-ban a Kommunista Kiáltványon szerepeljen társszerzőként, akkor még ugyancsak bizonytalan és járatlan volt a forradalom dialektikájában.
Szenvedélye volt nagyobb, mint tudása, ahogy az a költőhöz illik is. De Engelset másfelé vezette útja, el a költészettől a tudományig, s a tudománnyal birtokában a forradalomig. Hanem hűségét a néphez, forradalmi elkötelezettségét már a Rienziben is megvallotta. Mintegy sorsát előre látva mondatja főhősével: „Öröm volt érted elviselnem, népem, / Száműzetést és tömlöc éjjelét.“ Talán öregkorában többször is eszébe jutottak az ifjan írt sorok: „A jövő ragyogóan igazol majd.“
Megjelent A Hét VI. évfolyama 30. számában, 1975. július 25-én.