BUNDÁS KÖDÖKBE burkolózva a Kultúrpalota távoli emlékként úszik el színes cserepeivel. Az utcán ismerőst, ismeretlent valósággal ki kell hámozni a ködből, melynek nedves gyapjúszaga áthatja a szerkesztőségeket, a szállodaszobát, Sütő András új színdarabjának kéziratkötegét. A Grand hetedik emeletén a replikák pengecsattogását sejtelmessé hangolja az éjszaka vattafehér csöndje, a megszólaló szöveg visszhangjaként – furfangos hangkeverés – beszüremkedik Sütő nemrég (az Igaz Szó decemberi számában) megjelent vívódó-töprengő esszéjének szaggatott, atonális muzsikája. Később, hogy a hangfogó párák mögül éjfélt üt a toronyóra, kísértetek helyett Stanislaw Lem új könyvének korántsem lidérces gondolatai népesítik be a szobám. Mielőtt eloltom a villanyt, pillantásom a lámpa mellett fekvő Neue Literatur tavalyi 12. számára esik. A 25. évfordulóját tartásosan ünneplő folyóirat verseit még otthon elolvastam, most verszene szólal meg a hirtelen szállodai sötétben, az álom határán, szabálytalan ütemek törnek át a valóság ködeiből az álmokéba, de végül fölriaszt az éjszakában vaklászó autók berregése: a zajártalom áldozataként hánykolódom a ködszínű ágyon.
MÁSNAP ESTE az Ember tragédiájának főpróbáján Lem könyvének vezérgondolatai mintegy eszmei aláfestésként szólalnak meg újra a pergő színek láttán. Ez a majd harmincéves írói múltra visszatekintő, jószerint az egész világon ismert szerző, válfaja fölött ítélkezik ebben a félezer oldalas tanulmányában (Tudományos-fantasztikus irodalom és futurológia). Most igazán lényegtelen, hogy ítélete illúziótlanul szigorú és esztétikai vizsgálódásainak következtetései szerint a sci-fi konvenciói kevéssé alkalmasak az emberiség alapkérdéseinek megragadásához. Hogy csak akkor ismeri el az anticipáció értékét, ha az lényegében visszapillantás az emberiség felhalmozott tapasztalatára, múltjára és jelenére és az ebből tárgyszerűen levezethető gondjaira a tudományosan előrelátható jövőre vonatkozóan. Az ettől elrugaszkodó fantasztikum merően kombinatorikus játék, minden ismeretelméleti alap s főként az irodalom sajátságát meghatározó emberkoncepció híján. Ezzel el is érkeztünk az Ember tragédiájához, hiszen abban fantasztikum és anticipáció éppen hogy nem kombinatorikus játék, hanem ismeretelméleti mondandót hordozó formaelem.
MADÁCH remekművében kettőzve használja ezeket az elemeket: először is mint alaphelyzetet, amikor a visszapillantást Ádám és Éva előrepillantó álmában ábrázolja; másodszor, amikor az álom keretében előre viteti pillantásukat. S ha e vissza- és előrepillantást sokan és sokáig pesszimistának tartották, ma már világos, hogy pesszimizmuson és optimizmuson túl, Madách egy érvényes emberkoncepció nevében szólaltatta meg az emberi nem fejlődésének valós gondjait. A marosvásárhelyi előadás és természetesen a rendező Harag György legfőbb érdeme, hogy Madách emberkoncepciójának gondolati feszültségeit a jelenkor gondolataival és gondjaival tölti fel. Öröm a színházban ülni és tudomásul venni, hogy nem szórakoztatni, hanem gondolkoztatni akarnak. Egy veszélyes kényelemeszmény jegyében a kikapcsolódást sürgető nyárspolgárság a kellemesség ismérveivel igyekszik helyettesíteni az esztétikaiakat. Nem a szórakozás szükségességét tagadom mint reális társadalmi igényt, hanem annak intézményesítését a drámai színpadon. Egyszóval: a vásárhelyi előadáson a nézőnek gondolkodnia kell. S ekkor ismét eszembe jut Sütő esszéje az anyanyelvről, ennek szerepéről a gondolkodásban, és az összefüggések e felvillanásában különös erővel érzem a Tragédia vásárhelyi előadásának jelentőségét.
HARMADNAP reggelre még sűrűbb a köd. Kocsi fut velem. És Segesvárott kisüt a nap, az állomás peronjával szemben fölragyognak a dombok, a háztetők szőkén integetnek. Valósággal elcsodálkozom, hogy a hangosbeszélő a vonat érkezését hírleli és nem a ködöket elűző fényekre rímelően közli a várakozó utasokkal: „Ember küzdj, és bízva bízzál!“
Megjelent A Hét VI. évfolyama 4. számában, 1975. január 24-én.
