És ezzel még egyszer elment közülünk Gaál Gábor. Elment a nagyasszony, akit egy munkás szavalókórus karéjában látott fölragyogni hajdan irodalmunk Mordmajorja. És Margit néni segített neki korrektúrázni, nyomdába vitte a Korunk-kéziratokat, pénzt szerzett kétkézi munkával, hogy legyen mivel nyomdaszámlát kifizetni, bujkált vele a sziguranca és a Horthy-csendőrök elől, kiböjtölte vele a háborút, és ott állt mellette, amikor végre eljött az idők eleje.
Gépelte a kéziratait, főzte neki a feketekávét, megszülte és fölnevelte Annát, nekünk pedig, akik ott gyakornokoskodtunk a Mester keze alatt, ebédet főzött, mert a fizetésünkből nemigen futotta a jobb kosztra, elbeszélgetett velünk ügyes-bajos szerelmeink és házasságaink dolgairól. És ott volt „az öreg” mellett akkor is, amikor a nagy baj érte, amikor a szív nem bírta tovább. Őrizte kéziratait, gyöngybetűs följegyzéseit és leveleit, egy élet szellemi és tárgyi hagyatékát.
Ott volt a Korunk új folyamának megindításánál is.
A névtelenek csöndes és hivalkodás híján levő hősiességével végezte dolgát hosszú évtizedeken át, örökké hűséges társaként annak, akinek kis ceruzája alól – mint egykor Gogol köpenye alól – kisorjázott az irodalmunk. Szedessék a neve csupa nagybetűkkel, ma és mindenkoron:
GAÁL MARGIT.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 35. számában, 1973. augusztus 31-én.
