JEAN-PAUL SARTRE folyóiratának augusztus-szeptemberi számában – ha magyarra fordítjuk a lap címét, óhatatlan a fontolva konzervatív Új idők jut eszembe, noha Sartre folyóiratát mindennek, csak éppen konzervatívnak nem nevezhetjük – két érdekes tanulmány szól a nőkérdésről. Jeannine Verdes-Leroux A nők és a munka címen taglalja a nők foglalkoztatottságát Franciaországban. A jórészt statisztikai elemzés legdöbbenetesebb adatsora a foglalkozások megoszlása. E szerint 1968-ban a kereskedelmi és az ipari munkások 34,9 százaléka volt nő, a vezető káderek 19,3 százaléka, a kiszolgáló személyzet kategóriájában pedig 78 a nők százaléka.
Az úgynevezett emancipáció tehát itt is jórészt utópia, akárcsak Dél-Amerikában, ahogy ezt a másik tanulmányban Naty Garda Guedila bizonyítja. Ez utóbbi adatai közül csak egyet írnék ide: az UNESCO statisztikái szerint Dél-Amerikában a nők több mint 40 százaléka írástudatlan. Ezek után kissé furcsán hat Simone de Beauvoir interjúja a Kursbuch tavaszi számában, melyben a Másik nem szerzője hangsúlyozza ugyan a női emancipáció, sőt a női egyenjogúság társadalmi jellegét, de a kérdés láthatásában a pszichoszexuálís vonatkozások sűrűjétől végül alig látjuk a fáktól az erdőt. Tárgyszerűbbnek tűnik föl az az öt beszélgetés a nők politikai öntudatáról, amelyből az NSZK-beli általános radikalizálódásról is képet kapunk, természetesen ellentmondásairól is. Meggondolkoztató Peter Schneider esszéje (Van-e férfiemancipáció ?), amelyben éles szemmel és kegyetlen őszinteséggel elemzi a férfiak előítéleteit a nőkkel szemben, nemegyszer finoman rátapintva ezeknek az előítéleteknek a történelmi-társadalmi gyökereire.
A NŐKÉRDÉS egyébként is erősen foglalkoztatja mindenfelé a közvéleményt, így az időszaki sajtót is. Jó riportot olvastam a Zeit-Magazin egyik szeptemberi számában a munkásnők helyzetéről (kitűnő és drámai erejű fényképekkel illusztrálva), többszörös kizsákmányolásukról, válságos helyzetükről a családban, a gyermekek nevelésében. A Time is ráharapott a kérdésre, persze a maga módján: szintén egyik szeptemberi számában közöl riportot Ázsia vezető női politikusairól, inkább a jelenség látványosságát ecsetelve, elmosva az ázsiai konkrét helyzetek differenciáltságát, alig ejtve szót a nők társadalmi helyzetéről az egymástól gyökeresen különböző, társadalmilag külön-külön jelenségcsoportot képező ázsiai országokban. Végigolvasván ezeket az írásokat – ha erre még egyáltalán szükség van – újból és ismételten arra kell gondolnunk, hogy a populációs, élelmezési, nyersanyagválságból fakadó gondok mellé egyenrangúként kell odajegyeznünk a nőkérdést, az emberiség több mint felének oly szövevényes, sokágú problémáit. A bősz feminizmus, az emancipációs mozgalmak reformigényein túl a jelek szerint mindinkább uralkodóvá válik az a meggyőződés, hogy ezt a kérdést sem szakíthatjuk ki a társadalmi összefüggések egészéből. A legyintő és fölényeskedő férfiak jóakaratú mosolyában – valahányszor csak erről esik szó – jómagam mindig valami szűkhomlokú bárgyúságot vélek fölfedezni, mert valójában a nő nem egyéb számukra, mint nemi objektum.
A NEW YORKER őszi számait lapozgatván óhatatlanul is szembe ötlik a reklámok sokasága (több mint a lap fele), a sok szép nő, aki arra akar rávenni, hogy ékszert, cipőt, ruhát, házi uszodát, konyhabútort, karosszéket vagy fényképezőgépet vásároljak, esetleg a Bahama-szigetekre utazzam, mindegyre azt a gondolatot vagy inkább sanda reményt sugallva, hogy amennyiben ezt megteszem, ő, a bűbájos hölgy, a szépmosolyú, a gazellacsinos, a delejes, az ígéretes nyilvánvalóan méltónak talál majd arra, hogy… Ez is a nőkérdéshez tartozik, már amennyiben számomra nem is kérdés, hogy itt valójában miről is van szó.
Megjelent A Hét V. évfolyama 44 számában, 1974. november 1-én.