TAVALY év végén jelent meg Szász Imre Száraz Martini koktél című amerikai útikönyve. Névrokonomat személyesen nem ismerem, és nyilván merő véletlen, hogy éppen ő is útikönyvet írt amerikai útjáról. A véletlenek egybejátszása csak tetéződik azáltal, hogy Szász Imre ugyanannak a Nemzetközi Irodalmi Programnak volt az ösztöndíjas vendége, mint jómagam, azzal a különbséggel, hogy két évvel előttem járt az Egyesült Államokban. Készülő könyvéből egy-egy részletet olvastam már a folyóiratokban, hetilapokban, mégis nem kis izgalommal olvastam most el a kész könyvet.
MIÉRT IZGULOK? – kérdeztem magamtól nem is egyszer olvasás közben. Mert azonosak a színhelyek, jórészt a szereplők is, a tájak és a városképek, az élmények? Valóban: az én amerikai naplóm jórészt ugyanarról szól, mint Szász Imre könyve. Attól tartottam-e, hogy névrokonom írása jobb az enyémnél? Sok jellemhibával ékeskedem, de a szakmai irigységnem a műfajom. Hát akkor? Nyilván attól tartottam, hogy egyikünk írása fölöslegesnek bizonyul. Mindenekelőtt, hogy az enyém. Gondolom, ennyi önösség megbocsátható. Ám remélem, annyi szakmai szolidaritás föltételezhető rólam, hogy egyben a konkurenciáért is szurkoltam. Olyan érzésem volt, mint a hosszútávfutónak, aki csak vetélytársai között érzékelheti a nemes versengés értelmét. Csakhogy az írói versengésben nincsenek győztesek, az efféle vetélkedésből az irodalom kerül ki győztesen.
TÖBB ÍZBEN faggatták volt llfet és Petrovot, hogyan sikerül nekik a páros alkotó munka. Tréfás és beugrató válaszaikon kívül egyszer valamelyikük is azt mondta, ha jól meggondoljuk a világ összes írói valójában egyazon nagy könyvön dolgoznak. Ez persze paradoxon, mint ahogy Déry Tibornak is olybá vehető az az észlelete, miszerint minden író valójában lerombolja a maga művével azt a világot, amelyet a másik író épít fel a maga műveivel az olvasóban. Amiből csak arra következtethetünk, hogy nincs fölösleges író, amennyiben a pálya szabad, és minél többen indulnak, annál többet hoz ki a részvevőkből a verseny. Egészen pontosan: a művek versengésében egyik-másik alul maradhat, s végső soron fölöslegesnek bizonyulhat, de maga az irodalom sohase válik fölöslegessé.
MÁRMOST eszem ágába sem jut ebben a Szászok határhelyzetében, hogy két azonos tárgyú művet összevessek. Nem csupán azért, mert a kettő közül az egyiket én írtam, őszintén szólva, előbb fejemet kapkodva észleltem, mennyi minden mellett mentem én el érzéketlenül, s nem magam nyugtatóan állapítottam meg, hogy bizony a konkurencia is behunyt szemmel ment el egy s más mellett, amire föl kellett volna figyelnie. Avagy mégsem? Hiszen a tárgy azonossága még korántsem határozza meg a mű jellegét, amit csakis az írói egyéniség szab meg. Ha föltételezem, hogy mielőtt nekiültünk volna élményeinket megírni, tüzetesen kicseréltük volna tapasztalatainkat, akkor se írtuk volna ugyanazt, mert mindent kicserélhettünk volna a fejünkön kívül. De ha elcserélhettük volna fejünket, akkor kölcsönfejünk sajátos érzékenysége szerint alakult volna újjá az a világ, amelyről hírt hoztunk. Ám szerencsénkre, mindenki a saját fejével gondolkodik. Megnyugtató ismételten észlelni, hogy az irodalomban bajos szabvány szerint termelni. Remélem, senki sem ért félre: nem a szóban forgó szerzőket dicsérem, hanem a szakmát.
Megjelent A Hét V. évfolyama 37. számában, 1974. szeptember 13-án.