Aki, mint jómagam, sokszor ült már a bukaresti Írók Háza első emeleti gyűléstermének neoklasszikus és neobarokk belépítészeti díszeiből sugárzó ünnepélyes hangulatban, talán csodálkozik elfogódottságomon. Hiszen nem történt semmi különös 1975. május 14-én este fél hét és kilenc óra között abban a teremben: mint annyiszor az elmúlt húszvalahány esztendőben, költők olvastak fel műveikből olvasóik előtt. A kristálykoronájú csillárokból zuhogott a fény, és a teremben – mint május közepe táján mindig is – meglehetősen meleg volt.
Elfogódottságomat azzal magyarázhatnám, hogy nekem azon ez estén különös, számomra szokatlan szerep jutott: az est bemondója, régebbi szóval élve konferansziéja voltam, be kellett mutatnom a közönségnek a föllépő költőket, s e feladat rögtönzőkészségemet ugyancsak próbára tette. Nem könnyű ismerősökről röviden valami jellemzőt, és ha lehet, szellemesen csattanósat mondani. S mindezt nem is az anyanyelveden szólva.
Ha puszta lámpalázzal küszködtem volna, dehogy is untatnám műkedveléseim kellemetlen kísérőmozzanatainak elemzéseivel az olvasót. Elfogódottságomnak már akkor este is, most is, hogy visszagondolok arra a másfél órára, egészen más oka volt. Nem is az est jubileumi jellege: valójában ugyanis a Kriterion fönnállásának ötéves évfordulóját ünnepeltük. Lenn az Írók Háza – a gyűlésteremhez hasonlóan díszes – előcsarnokában az öt év java termését bemutató könyvkiállítás. Ott fönn, a Kriterion költői, persze kis töredéke azoknak, akik ott lehettek volna; hogyan is fértek volna el mindannyian abban a teremben?!
Említettem már, hogy meleg volt. Ám egy nehezen nevén nevezhető hő áramlása elfeledtette a zártablaki terem melegét. Ezen az esten ugyanis magyarul és románul, németül és románul, szerb-horvátul és románul, ukránul és románul, jiddisül és románul hangzottak el a versek.
Romániai magyar költők olvastak föl román fordításaikból. És román költők magyar vagy német költőtársaik verseiből készült fordításai hangzottak el. Két folk-együttes román, magyar és német dalokat énekelt. A magyar folk-együttes román dalt is előadott, a német magyart is…
Geo Bogza írja valahol, be jó lenne, ha azokat, akiket szeretünk, testvérekként szólíthatnánk meg, amint az a múlt század dereka táján szokás volt.
A megszólítások változnak, a szavak megkopnak és fényük elenyész. De a testvériség maga, mint valóság és gyakorlat, mind elevenebb fénnyel gyűjti egy karéjba híveit. Nemcsak a költőket, hanem éppen azokat, akik nevében és akiknek nyelvén a költők megszólalnak.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 21. számában, 1975. május 23-án.
