KÉTSZER IS MEGNÉZTEM a Bulandra Színházban Liviu Ciulei új rendezésében az Éjjeli menedékhelyet.
Először is, de másodszorra talán még jobban elámultam Gorkij szövegének frisseségén. Mennyi humor! — talán ez lepett meg leginkább. S hogy e humor fényében mily döbbenetes körvonalakat kap a tragédia. S mennyire nyoma sincs ebben a darabban a naturalista egzotikumnak: a mélyben valóban a mélység szólal meg, és kiszigetelődik a felszín fecsegése. Nem a rongyok, a beteg idegrendszerek, az alkoholizmus, a pucér ösztönök világába pillantunk, hanem a különlegességében is általános emberi jegyeket viselő világba, nem az elesettek tragédiájával kell szembenéznünk, hanem azokéval, akik nem akarnak elesni még végső elesettségükben sem.
ÚJRAOLVASTAM Gorkij Orosz földön gyűjtőcímmel a tízes évek elején megjelent elbeszéléseit. Számtalan olyan szövegrészletre bukkantam, amelyek már a mintegy tíz évvel annak előtte írott Éjjeli menedékhelyben is előfordulnak. Nyilvánvaló, hogy Gorkij számára az egész cári Oroszország a mélybe süllyedt, a végsőkig elesett éjjeli menedékhely volt, az emberségükben megtámadott emberek világa, mely azonban mégse mond le emberségéről.
Kétségkívül: olybá tűnik, hogy Gorkij optimista volt. Hiszen abból, azokból a poklokból is kiutat látott. De vajon optimizmusnak nevezhetjük-e azt a szemléletmódot, mely mindennek mértékét az emberben leli meg, lehetőségként látja és láttatja az ember fölszabadulását? Nincsen-e ez a szemlélet és valóságérzékelés túl a derű- vagy borúlátáson? Nincsen-e egyszerűen csak arról szó, hogy emberközpontúsága megóvta Gorkijt a nihilizmustól?
A VILÁGSZERTE új reneszánszukat élő Gorkij-darabok sikere láttán egyesek Beckettre, Pinterre hivatkoznak, s Gorkijban vélik fölfedezni amazok hajdanvolt rokonát. Mekkora tévedés! Nem tagadom az „abszurdok“ jajkiáltásának se esztétikai, se morális értékét. De míg náluk a világ a semmi dimenzióiban forog, Gorkijnál a szenvedés és a remény koordinátái között. Amott mindennek mértéke a semmi, Gorkijnál a mindenek ellenére kivívható emberi fölszabadulás lehetősége. A környezet, helyzetek, figurák hasonlíthatnak egymásra, a szöveg „víz alatti áramlása“ más Gorkijnál; a dolgoknak értelme van, pontosabban: minden azért szervesedik művé, hogy megtaláljuk a dolgok igenis meglelhető értelmét. (Gorkijt olvasván, újra elővettem Csehovot is. Mennyi szomorúság, mennyi torokszorító fájdalom, és mégis mennyi bizalom az emberben!)
PILLANATIG se tagadható, hogy Liviu Ciulei rendezése éppen ezt a gorkiji üzenetet varázsolja színpadi valósággá, naturalista illusztráció helyett… No, de ez már a színikritikusok dolga. Én csak azt akartam följegyezni, hogy e remek színielőadás segítségével egy modern szerzővel ismerkedtem meg, aki ifjúkorom romantikusan rózsaszín ködeiben szakállas emberbarátként osztogatta bölcs tanácsait, de akit most harcos kortársamként olvasok újra.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 20. számában, 1975. május 16-án.