Ez az utolsó nem volt a legjobb húzás, öregem…
Volt egyszer egy gyermek, akinek Auschwitzba deportálták az édesanyját, s akinek édesapja kommunista volt, így hát bujkálnia kellett. A gyermeket idegenek rejtegették, mert a törvény szerint neki is szögesdrót járt volna meg ciklongáz. Ám mégsem a szeretet és barátság melegét hozta magával az üldözöttség gyermekéveiből, hanem az árvaságot, a körülötte acsargó gyűlölet okán érzett félelmet és önemésztő haragvásokat, a már kezdeteknél megtépázott idegrendszerét.
És a gyermek felnőtt, és a seb, amit a történelem ütött rajta, nem tudott begyógyulni. Érzékennyé tette és ez az érzékenysége önkifejezésre késztette: költő lett. Voltak ítészek, akik túl sok érzelmet véltek fölfedezni verseiben. Pedig csak a végigrettegett gyermekéveket szerette volna a maga túláradó érzelmességével elfeledni. Voltak, akik örök és csillapíthatatlan sértettségét hiúságnak tartották, pedig a szemérmes lélek ezzel csak a tátongó sebet takargatta a szemünk elől, a sebet, melyet sohase tárt föl orvoslásra, verssel próbálta gyógyítani és túlzásokig hajszolt életvitelével. Nem sikerült.
Így járt hát közöttünk magába nyelt haragjával, a gyógyíthatatlan sebbel, miközben lelkében valóban gyermekkórusok daloltak és csendes kiáltványokkal serkentett mindannyiunkat emberibben élni, eregette papírhajóit, hogy vinnék el üzeneteit a nagy vizek mindenkihez, majd új Kolumbuszként maga is vízre szállt, hogy fölfedezze az emberi glóbus terra incognitáit. De hiába volt minden önkínzás, ének…
Pótolhattuk-e volna valaha is a történelem hidegét a mi nyaraink melegével? A történelmet nem tudtuk volna visszafelé megmásítani. Ez korántsem vigasz vagy megnyugtató, ellenkezőleg, annak bizonysága, hogy még annak is viseljük terheit, amiért felelősek nem vagyunk.
De azért az az utolsó húzás nem volt a legjobb, öregem…
Megjelent A Hét IV. évfolyama 35. számában, 1973. augusztus 31-én.
