CSUPA EMLÉK immár a világ; hadd tegyem hozzá tüstént: az én világom. De még így sem igaz. Még egyszer tehát: az én világom jó része… Az úgy történt, hogy amikor a múlt hét péntek estéjén Jebeleanu megszólalt – Domokos Géza első kérdésére válaszolandó – a bukaresti Petőfi Művelődési Ház „Kriterion Klubjában“, pillantásom a tőle karnyújtásnyira lévő szoborra esett, Balogh Péter Petőfi-szobrára. És így együtt a szobor és a román költő, a magyar költő fordítója, előhívta a régi emléket: 1948, Fehéregyháza, Jebeleanu az Egy gondolat bánt engemet román fordítását szavalja. Természetesen a sajátját. Majd harminc év múlva, a Petőfi házban most arról a tízezer sorról vall egyet s mást, amennyit Petőfi művéből fordított. De hát – s ez is emlék – nem csak tőle… A képzelet előhívó oldatában földereng az 1949-ben megjelent Poeme Maghiare címlapja. És a négy költőt – Petőfit, Adyt, József Attilát, Radnótit – ábrázoló arckép: Jebeleanu feleségének, Florica Cordescunak a fenyőágakból rakott tűz szikrázásához hasonlatos rajzai. És, persze, Florica. Ő már eltűnt az árnyak közt, annyira emlék. Azok az esték-éjszakák a hajdani Kiseleff-vendéglőben. Minderről s még sok minden másról is, élő szóval is említést tett Méliusz, Szemlér, Majtényi. Rádöbbentem, mennyire közösek az emlékeink. Amik Jebeleanuhoz fűznek. S egy ügyhöz. Amit szolgálni az emlékezők ifjan kezdtek s most ifjaknak vallottak elkötelezettségük forrásairól, közös munkájukról, máig megbonthatatlan barátságukról.
A TEREMBEN ugyanis javarészt fiatalok ültek. Az emlékezők – jó, nem az öregek, hanem az idősebbek – már csak a biológia törvényei okán is alig tucatnyian. Kis számuk ellenére frissebbek, szaporán szólásra jelentkezők. A fiatalokat ez nem zavarta. Hallgatni jöttek, vagyis hát odafigyelni. Hallgatni lehet hidegen, szigorúan összezárt ajakkal, üres tekintettel. Odafigyelni aligha. Egy-egy szemvillanás, egyetértő pillantás, bátorító, megértő, sőt biztató mosoly fölér a meggyőződés, az egyetértés hangosan kimondott szavaival. S van úgy is, hogy beszélni fölösleges. Hadd szóljanak azok, akiket megillet a szó. A leírt után most az élő. Mint amannak hiteles folytatása. Miért is szóltak volna bele a vallomások hallatára, hiszen megértették: a vallomások mögött ott a vállalt ügy szolgálatának őszinte elfogódottsága. A kissé ünnepélyes felhang. Ez se zavart senkit. Majtényi azután tréfára fordította a szót. Mondanom sem kell, hogy ez sem volt bántó. A nevetés arcokat, vállakat végigsimogató hullámai múltán a részvevők szinte pajtásokként tekintettek egymásra. Az egyivásúak, a jó ügyet szolgálók fölszabadultságával.
VALÓJÁBAN Jebeleanu új verseskönyvét, illetve új magyar verseskönyvét, a magyarra fordított Hannibált gyűltünk össze, ha nem is megbeszélni vagy megvitatni, de útnak indítani, szinte azt írtam, vízre ereszteni, mint a hajókat szokás. A fordító, Király László sajnos nem lehetett jelen, betegsége miatt előre kimentette magát, így a szakmai vita ez egyszer elmaradt. Néhány verset alkalmi versmondók fölolvastak a kötetből. A részvevők tapsa viszont kétségkívül inkább a költő és a fordító művészetének megbecsüléseként forrósodott ünnepléssé. Ez talán csak azért furcsa, mert Jebeleanu költészete minden ünnepélyességtől ment. Érdes, mintha köveket görgető költészet lenne az övé. Az ünnep előtti harc költészete. S az ünnep utánié: az újabb harcé. Az efféle költészetet hallván az ember felkapja a fejét, mintha mennydörgést hallana. Igaz is, az ünnepi taps valójában akkor csattant föl, amikor befejezésül Jebeleanu magyarul olvasta föl egyik versét. Ezt pedig zárószavában Domokos Géza románul köszönte meg neki.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 14. számában, 1975. április 4-én.