MEGBOCSÁSSON AZ OLVASÓ, amiért e rovatban fölhagyok a lap indulása óta magam vállalta ablaktisztítói és ablaknyitogatói munkámmal, s ehelyett itthon nézek szét, nem is a szélesebb mezőkön, csak itt a műhelyben, A Hét oldalain. Messzire is jobban látni, ha pontosan számbaveszi az ember, honnan is néz a távolba. Nem holmi értékelésre vállalkozom, erre se alkalmasnak, se hivatottnak nem tartom magam, inkább csak arra hívnám föl a figyelmet, ami meggondolkoztatóan örvendetes egy honi ablaknyitogaló szempontjából. No meg arra, ami bosszantó… Nos, örvendtem, amidőn a lap ez évi 28. számában találkoztam annak a négy fiatalembernek a fényképével, akik A Hét – immár állandósuló tudományos közírói pályázatát megnyerték. A legidősebb közülük alig harminchároméves! Egy hamis legenda bukik itt sírba, mely szerint nincs tudományos közírásunk, nincs tudományos közírói utánpótlásunk. Ami mögött kimondhatatlanul is az bújkált, hogy nincs romániai magyar tudományosság. Jómagam már eddigelé is igen jól éreztem magam A Hét hasábjain egy akolban annyi tudós fővel, osztoztam velük századvégi gondjaikban, s a fennebb idézett számban – az említett fiatalokon túl – megtisztelőnek éreztem, hogy együtt szerepelhetek olyan kitűnőségekkel, mint a feltaláló Kelemen Árpád vagy a tudományszociológus Fábián Ernő. (Akit egyébként egy csíkszeredai A Hét-est alkalmából igazi élvezetemre személyesen is volt alkalmam megismerni.) Mindez arra vall, hogy a lap egyre sikeresebben alakítja saját arcélét, amely – s ez éppen az örvendetes – a korszerű művelődéseszmény kifejezője.
MEGGYŐZŐDÉSEM, hogy A Hét a lehető legszerencsésebb módon szólt bele a nálunk évek óta hol a fölszínen, hol a mélyben gyűrűző „irodalomközpontúság”-ról szóló vitába, amennyiben oldalain a „mindenközpontúságot” érvényesítette. Folytatván ezzel a Korunk régi és új folyamának hagyományát a maga sajátságaiból fakadó eszközeivel, vagyis serkentőbben és átfogóbban, a közírás fürgeségével mozgósítva ismert és ismeretlen szerzőket és olvasókat. az ablaknyitogató jó érzéssel nyugtázza, hogy az efféle művelődéseszményt kifejező arcél, sajátságaival egyetemben, egybevág azzal, ami a nagyvilágban alakul és kirajzolódik. Már e rovat indulásakor az ablaknyitogató felhívta a figyelmet a világ folyóiratainak és hetilapjainak arcél-átalakulásaira, s korántsem vélte az idők rossz jelének, hogy hagyományos irodalmi lapokban helyet kap a tudomány, hiszen nem is csupán köztudott, de valóságos közhely, hogy korszerű műveltség manapság el sem képzelhető a művészetek és a tudományosság szintézise híján, de hogy a „szakbarbárság” egyoldalúsága épp olyan szellemi szélütés, mint a humánbarbárságé. Éppen ezért szolgálhatott mindannyiunk örömére a lap Hanglemezt mindenkinek! jeligéjű ankétsorozata, a 29. számban megjelent értékelő összefoglaló, mert az egész akcióból világosan kitetszett,hogy a zenei anyanyelv és a zenei műveltség ápolása szintúgy ama korszerű művelődéseszményt szolgálja, amelynek a valóságba átültetéséért a lap elkötelezte magát. A romániai magyarság önismeretéről okkal esik nem kevés szó, ám ehhez az önismerethez nem csupán eszközök szükségesek, hanem mindenekelőtt egyfajta alaptartásból fakadó fölismerése annak a művelődési állapotnak, amely a romániai magyarságot jellemzi. A régi műveltségmodell és művelődéseszmény humán egyoldalúságának megszüntetése, a humán műveltség harmonikus elegyítése a tudományos-műszaki műveltséggel a szocialista művelődéspolitika sarkalatos kérdése. Fejlődésünk mai szakaszában a művelődés jellege nem csupán attól függ, hogy biztosítsuk horizontális kiterjedését (vagyis a kultúra elterjedését a széles néprétegekben), hanem annak vertikális mélységét is (vagyis összetevői között szerepeljen a korszerű művelődés minden területe). Érzésem szerint A Hét művelődéspolitikája ebből a fölismerésből indul ki. S igen helyesen még abból is, hogy ez az önismeret nemcsak hogy ellentéte a gőzös önteltségnek, hanem új s nehéz munkára, átváltásra, más szellemi izmok edzésére kötelező. No, meg a hagyományok, a történelem alkotó ismeretén túl a régi kacatok elvetésére is, előítéletek fölégetésére, beidegzettségek kitornászására, dohszagú kincseskamrák szellőztetésére. A lap e téren is bajvívó szenvedéllyel viszi önismeretre serkentő föladatát.
MÉGSE DICSÉRNI JÖTTEM Cézárt, ha nem is temetni. Említettem már, hogy ami bosszantó, az is mondandómhoz tartozik. S ami bosszantó, az éppen az önismeret körébe vág. Pontosabban az önkifejezésébe. Magyarán: a nyelvről van szó. az önismeret legékesebb s leghatékonyabb eszközéről. Hadd kezdjem azzal, ami velem esett meg éppen a lap említett 28. számában. Cikkemben leírtam azt a szót, hogy leiterjakab. A lapban leiterjakob-ra átkeresztelve jelent meg. Semmiség, legyinthetne az olvasó, sajtóhiba, elnézte a szedő, a korrektor, a fehéroldal olvasója. Rájuk gondolván, óvatosságból a kifejezést idézőjelbe tettem, noha bevett szavunk, szerepel az Értelmező Szótárban is. Ennek ellenére senki sem nézett utána, mindegy, kinek a hibájából, de torzítva jelent meg. E kifejezésnek egyébként története van. Úgy hittem, közismert. De mivel a hiba megesett, följogosítva érzem magam arra, hogy a szó születésének történetét idemásoljam Tóth Béla Szájrul szájra című gyűjteményéből: „Ágai Adolf (1836) követte el fiatal újságíró korában a Pákh Albert szerkesztette Magyar Sajtó 1863. október 13-i számának tárcarovatában azt a híres fordításbeli botlást, mely a Leiter Jakab fogalom megalkotója. Ekkoriban szállt föl először Párizsban Nádor az ő Géant nevű, addig hallatlan nagyságú léghajójával, s ezt a vállalkozást az egész világ kíváncsi érdeklődéssel kísérte. Mikor a bécsi lapok a Géant első útjáról részletes tudósítást közlöttek, a Magyar Sajtó is sietett »párizsi levelet« írni itt Pesten, természetesen a német újságokból merítvén értesülését. A fordítást Ágai Adolf végezte, alkalmasint a Wandererből. És írta a következőket: »Midőn az első felhőrétegen is átrepültek, a gömb megrezdült, kissé oldalt hajolt, de – így állítják az utazók – egyikök sem ijedt meg. Előhítták Godardot. a tapasztalt léghajóst. Fel, fel: oly magasra akarunk szállni, mint Leiter Jakab.
»Ki ez a Leiter Jakab? Valamely híres léghajós?« – kérdezgették másnap a szerkesztőség tagjai. S ekkor derült ki mindenek megdöbbenésére, hogy biz az Jakob’s Leiter: Jákob lajtorjája, melynek magassága az eget éri. (Móz. 1, 28, 12.) Ágai Adolf azt mondja nekem, hogy ő a baklövést csintalanságból, szántszándékkal követte el, kétségbeejteni vele a pedáns Greguss Ágostot, ki már ekkor is a szerkesztőség tagja volt. A dolog országos kacajt keltett, és Lejter Jakab nemcsak a sajtóban, de a közönség között is a fordítási botlásokat kifejező műszó lett.”
A FOGALOM helyesírása azóta megváltozott. Az Értelmezőben már leiterjakab-ként szerepel, a következő magyarázattal: „Idegen nyelvű szöveg félreértéséből keletkezett, súlyos, gyakran nevetséges fordítási hiba.” Valószínű, hogy Ágai valóban tréfás kedvében fordított félre, hiszen ő lett nemsokára a híres Borsszem Jankó megalapítója és szerkesztője, egyébként is Bécsben végezte tanulmányait és sok német regényt fordított, így hát tudnia kellett németül. Ám a leiter-jakabok leginkább nem tudatos csínyek, hanem a tudatlanság és a felületesség torzszülöttei. Sajnos A Hétben is akadnak szép számmal. Csakhogy igen sajátosak. Nem fordítási botlások, hanem annak a kényelmességnek a szüleményei, amelynek jogán le sem fordítjuk az idegen szót vagy kifejezést. Ezért találkozunk csak a legutóbbi számokban is lépten-nyomon olyan szavakkal, amelyek kiszorítják árnyalt, találó kifejezéseinket. Minek a mobilis, amikor jobban megteszi a mozgékony, minek az unos-untalan profil az arcél helyett, a konszolidál, ha a szövegi összefüggésben helyesebb a megszilárdít, miért fiktív az, ami képzelt (főként ha interjúról van szó), miért regisztráljuk azt, amit egyszerűen tudomásul vehetünk vagy számba vehetünk? Miért beszélünk kultúrközpontról és kultúrzónáról, amikor nem kisebb mesterünk, mint Kodály Zoltán kért mindannyiunkat arra, hogy irtsuk ki ezt a csúnya germanizmust, és használjuk helyette a nyelvünk szelleméből fakadó kulturális kifejezést?! Apróságok ezek, de az aprádonként elburjánzó hibák odavezetnek, hogy az utolsó Lear-előadásról olvasunk, amidőn nyilvánvaló, a legújabbról van szó.
HIBÁZNI EMBERI dolog, a lényeg az, hogy ne vegyük hetykén tudomásul a már-már állandósuló hibákat és ne feledjük, hogy Jákob lajtorjáján az eddigi gyakorlat szerint kevesebb lehetőségünk van az egekbe jutni, mint lefelé, a porba.
Megjelent A Hét III. évfolyama 30. számában, 1972. július 28-án.