Régen, amikor Brassai Viktor még csak negyvenéves lett volna, ha meg nem ölik a fasiszták harmincegy éves korában, akkor, mondom, régen, László Gerővel készítettünk egy adást róla a kolozsvári rádiónak, amelyben fölhasználtuk azt a lemezt, az egyetlent, amely megőrizte hangját, szavalóművészetének egyetlen tárgyszerű bizonyítékát. Mert a többi csak emlékezet, és a mi korunk jobbadára már csak a hanglemezfölvételnek hisz, a magnószalagnak vagy a filmszalagnak. Milyen furcsa ez is: Dérynéről elhisszük, hogy nagy művész volt, noha csak a kortársak emlékiratai tanúskodnak erről…
Mondják, meg kell tanulnunk, hogy minden nemzedéknek más a bizonyosságérzete. Való igaz, de Brassai Viktor nemzedékének egyáltalán nem volt bizonyosságérzete más, mint remény, mert olyan korban éltek, amikor minden nap számot kellett adniuk maguknak saját haláluk lehetőségével. A halál persze a költészet régi tárgya, de itt most nem az irodalomról van szó, hanem a tarkónlövésről. Egy a halál, mint az élet árnya, és más, amikor a halál szinte az élet helyett, majdnem azt mondtam, az élet előtt, végzi el a dolgát, más az, ha rossz halál méretik az emberre, mely az önkény törvényeiből és nem a természetből fakadó. Aki ilyen korban költő, annak költészete nem lehet más, mint élet-halál kérdése.
Köztudott, hogy Brassai Viktor és Salamon Ernő jóbarátok voltak. Manapság a jóbarátok együtt kocsiznak üdülni vagy világot látni, együtt halásznak vagy együtt kártyáznak, és jól van ez így, ha így van. Akkoriban másként volt. Akkoriban Brassai Viktor olyan versekkel fordult barátjához, mint az Őszi kérdés, melyet neki is ajánl:
Év siratója, fáradt őszi hónap,
ki holt levelek gyöngéd takaróját
teríted, hogy a gyökeret megóják,
s majd épen adják át a folytatónak;
s te bölcs mosolyú, egyre sápadó nap,
aléltan is magad-pazarló jóság,
kitől enyhül a szélben bukdosó ág,
mint haldokló, ha vigasztalja jó pap;
titeket kérdtek elárvult panasszal:
hát minket, elveszőket, ki vigasztal,
ha vad önkény ver és hideg hazugság?
s ki burkolja be reszkető hitünket,
hogy meg ne fagyjon, míg eljön az ünnep,
hol fiaink majd elöntik az utcát?
És akkoriban a barátok olyan versekkel válaszoltak az ilyen kérdésekre, mint a Mogorva nyár, melyet Salamon Ernő Brassai Viktornak ajánl:
Lesnek, vigyázz,
parancs, bot, bosszú, vétek,
bús böjti gyász
és huligán cselédek.
Ne menekülj
földbe, rögökbe, fába,
ülj, ne repülj
csendesebb, jobb hazába.
Hegynek, rögnek
támasztjuk izmos hátunk,
sziklát löknek
szavaink, ha kiáltunk:
Kolera! Vész!
Járvány! Éhség és ínség!
Acél, serét,
ólom dagassza pincéd!
Hétvégi kirakóvásár – Lőrinczi László londoni levele
Megjelent A Hét IV. évfolyama 45. számában, 1973. november 9-én.