KÜLFÖLDI folyóiratok és könyvek között tallózva mégis mindegyre annak az értekezletnek az emlékeivel találom magam szemben, amelyen nemrég vettem részt Kolozsvárott, ahol is az Írói Egyesület vendégeként több mint negyven romániai magyar író beszélgetett irodalmunk harminc esztendejének számbavétele szándékával néhány olyan alapvető irodalmi kérdésről, mondhatnám irodalmi létkérdésről, amiről egy efféle értekezlet három és fél-négy órája alatt egyáltalán beszélgetni lehet. Talán azért is szalad vissza e kolozsvári értekezlethez mindegyre a gondolat, mert a külföldi folyóiratok olvastán lépten-nyomon olyan írói gondokra bukkanok, amelyek, ha nem is azonosak, de hasonlóak a mieinkkel. Megírtam már egyszer véleményemet az ún. mikroirodalmakról: az irodalomszociológiát érdekelheti, mekkora lélekszámú népesség szólal meg egy irodalommal, művek s így irodalom értékét azonban nem effajta mértékkel mérjük. A nagy és kis irodalmak kategóriáját egy, a kultúrában is erőszakkal terjeszkedni és hódítani, uralkodni s ezért elnyomni hivatott imperializmus szellemi szálláscsinálói gyártották. Birodalmak hulltán az effajta értékrendszer káros igyekezete még nyilvánvalóbb. Ott igyekszik mennyiségi ismérvekkel működni, ahol a minőségé a döntő szó.
KÉT BEVEZETŐ előadás teremtett vitatkozó kedvet a kolozsvári értekezleten: Sőni Pál a dokumentumirodalom, a tény- és memoárirodalom uralkodó jellegéről, Szőcs István az irodalmiság mai fogalomköréről beszélt. Más-más szemszögből vizsgálva irodalmunk harminc fölszabadult esztendejét, mindketten ahhoz a megállapításhoz jutottak, hogy legjelentősebb műveink azok, amelyek megteremtették az oda- és visszafelé járható utat olvasó és szerző között, amelyekben olvasóink sorsproblémái nyertek szocialista távlatú ábrázolást. Az már az irodalom vizsgálatának sajátos jellegéhez tartozik, hogy míg Sőni Pál a tények hitelességét új struktúrában fölragyogtató írói megmódolásban látja e művek értékét, addig Szőcs István abban, hogy legjobb műveink nem hagyják cserben olvasóinkat romantikaigényük, boldogságkereső szenvedélyük kielégítésében. Ne mosolyogjuk meg az értékes művek ún. nyitottságából fakadó értelmezhetőségének sokféleségét, inkább arra figyeljünk föl, hogy legjobb műveink sokrétűek, innen a lehetőség más-más vetületből megközelíteni őket. Azt már a vitatkozók állapították meg, hogy akár az egyik, akár a másik előadó vizsgálódási szemszögéből vesszük számba ezeket a műveket, mindenképpen oda lyukadunk ki, hogy művészi értékük alapvetően az igazság megformálásában érhető tetten. Kérdezhetnők ugyan: tényirodalom és romantika? Ám itt csak akkor lelhetnénk ellentmondásra, ha tényhamisításról és álromantikáról lenne szó. Ha az író élete tényeivel és romantikus álmaival nemcsak a valódit, hanem az igazat mondja, az ellentmondás megszűnik. Ennek is van föltétele: élje az író népe életét, álmodja népe álmait!
AZ A HARMINC ÉV, amelyre ott Kolozsvárott, persze részlegesen, visszapillantottunk, nemcsak legjobb műveiben, hanem egész vonulatában egy effajta realista romantika kialakulásának szakasza. Ne értsük félre a fogalmat: nem irodalmi iskolára, módszerre, sajátos stílusra gondolok, hanem egy írói alaptartásra, valóságszemléletre, amelyen belül megfért és megfér minden stílusirány. Még ha egyiknek-másiknak nem is volt mindig hivatalosan azonos hitele. Az intolerancián végre-valahára túl vagyunk. Ez a jóízű megbeszélés is azt példázta, hogy ez az alaptartás legalább olyan fontos, mint a stílusirányok különbözősége, hogy a stílusok demokráciája éppen ennek a közös valóságszemléletnek a függvénye. Mert ez a realista romantika valójában íróink hűségének erkölcsi tartásából született. Annyi a borúlátó bölcsködés, a legyintő egykedvűségből filozófiává ködösített cinizmus, a való és vélt veszélyek előli menekülés vakhitekbe vagy öncsalóan rózsaszínűre festett művilágokba, annyi a megkísértő szellemjárás, mely csábítóan kényelmesebb tartásra serkentené az írót, mint éppen realizmusra és romantikára. Kitartani a valóság szigorú szemléletében és a jövőt igénylő álmok álmodásában, több mint művészi hitvallás: teljes emberi válasz korunk kérdéseire.
A JÖVŐRŐL is szó esett ezen az értekezleten. Méghozzá szintén abban a szellemben, mely az olvasó és a szerző közötti oda- s visszaút járhatóságát hirdeti. Szó esett az egész hazai irodalom, s ezen belül a romániai magyar irodalom örvendetes olvasottságáról, könyveink emelkedő példányszámáról, irodalmi és kulturális lapjaink népszerűségéről. Arról is, mit kell tennünk a jövőben azért, hogy még több út nyíljék olvasó és szerző között. Hogyan segíthetne a napisajtó az irodalom terjesztésében, az irodalmi ízlés pallérozásában. Mindez nyilván annak a kimondott tudatában hangzott el, hogy irodalmunk további fejlődése során mint tesz majd még nagyobb művészi átütőerővel eleget annak a föladatnak: olvasóival együtt továbbmunkálni valóság és álom még a végtelennél jóval innen találkozó párhuzamos útjain a világ megváltoztathatóságáért. Évtizedekre előre szóló tervek ezek. Jó érzés volt ott együtt nemcsak a romániai magyar irodalom új harminc évéről beszélgetni, hanem az eljövendőkről is. Századévekre berendezkedve, mint ahogy az igaz és fölszabadult szellemekhez illik.
Megjelent A Hét V. évfolyama 17. számában, 1974. április 26-án.
