MIRE VALÓ – mire jó, ha egyáltalán való valamire – az irodalom, amelynek helyét a közmegegyezés szerint nem tartjuk központinak társadalmi létezésmódunkban? Arra, gondolom, hogy éppen központivá tegye tudatos létünkben mindazt, amiért élni érdemes. Nagy szavak – legyintek magam is –: közhelyek, de: erről van szó!
AMIKOR harminc évvel ezelőtt erre a kérdésre annyian (sőt: megannyian) azzal válaszoltak, hogy „egy életem – egy halálom“: minden egyszerűnek tűnt föl. Amott túl a barbárok, emitt mi, az emberek. A történelem azonban nem teremt naponta efféle fehér-fekete helyzeteket. És mégis: az árnyalatok, átmenetek, átcsapások színskáláján innen és túl végső soron mindig arról van szó, hol, hogyan, miként (és persze miért) legyünk… nem olyanok, hanem emberek. Annak idején, harminc évvel ezelőtt, sőt harminc-valahány évvel ezelőtt, egy kicsi moldvai lány – Magda Isanos – erről és ezért írta verseit. A tüdőbaj vitte el, de mégis azok ölték meg. A túlnaniak. Versei összecsengenek Erdélyi Ágnes soraival, akit nem a betegség ölt meg, hanem azok.
De visszatekintve csakis arra következtethetünk, hogy nekik se Isanosra, se Erdélyire nem volt szükségük. Hagyták őket meghalni vagy megölték őket – egyre megy.
EZERKILENCSZÁZNEGYVENHÁROMBAN a temesvári belváros egyik könyvkereskedésében megakadt a szemem egy vékony verseskönyvön: szerény címe fölött – Poezii – Mihai Beniuc neve állt. Megvettem és elolvastam, amúgy mentemben, hazafelé! A tizedik vers után körülnéztem az utcán, megijedtem és megnyugodtam: tudtam ismét, hol vagyok, amitt kik szörnyülködnek, emitt hogyan lehetünk, vagyunk, maradunk s leszünk emberek.
Miron Radu Paraschivescu cigánydalait már ismertem volt akkor. Apám könyvtárában ott állt az ő verseskötete a Salamon Ernőé mellett. Lázító címe volt a Salamon Ernőének: Együtt élünk. Hadd vitatkozzanak a filológusok az ő Arghezi-fordításainak szöveghűségéről! Kit is érdekelt volna akkor más hűség, mint az emberhez való?
HÁROM ÉVTIZEDNÉL is több múlt el azóta. Megint csak közmegegyezés szerint: ennyi idő nem is idő. Hiszen így van ez, és mégis: sohase vált minden pillanat annyira történelemmé, mint éppen e harminc (és valamennyi) évben. Halandóságunk azonos a mindenkor élő emberekével, de a felelősségünket nincs hogyan összemérjük az övékével. S hadd kanyarodjak vissza az irodalomhoz: annak előtte a lángelmék megtisztelték önmagukat azzal, hogy uraik ellenére és uraikat szolgálva remeket alkottak. Harminc és valamennyi évvel ezelőtt az író dolga megsűrűsödött. Miért írunk? És miért élünk?
Hogy az ember ember maradjon.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 19. számában, 1975. május 9-én.
