(AZ ÓCEÁN) azután csak jelentkezett, de előtte még sokáig bújócskázott velünk. Igaz, egy ideig el is kerültük, Beverly Hillsben csavarogtunk meg Hollywoodban meg Bell Airben és Century City-ben, Los Angeles központjában, kínai, japán és mexikói negyedeiben, e végenincs városrengetegben, mely Los Angelesszel és a közigazgatásilag ugyan tőle elszigetelt, de egyébként urbanisztikailag vele teljesen eggyé szövődött peremvárosaival együtt mintegy 14 millió léleknek nyújt szállást kacsalábonforgó villáiban vagy szutykos slumjaiban, tébolyultan tobzódó, állandó tavaszban-nyárban feredő, szemet kápráztató színekben villódzó és édes illatokat párázó növényzet ölelésében vagy aszfaltkietlenségű, csatorna szagú városnegyedek szürke szorításában. Egy nap azután, hogy San Diegónak indultunk, délirányban a mexikói határ felé, San Clemente előtt előbújt az óceán is. Ugyancsak kék volt és valóban csöndes.
(HOLLYWOOD NINCS TÖBBÉ) Az „álomgyár” főutcáján, a Hollywood Boulevardon láttam egy ifjú hölgyet, amint a pórázon vezetett, de ki tudja, mi okból magát megmakacsoló majmát meglehetősen heves közelharc árán az autójába tuszkolta. Ez a jelenet – alig fél percig tartott csupán – mintegy tíz éve gyötrő, különös, családi szempontokból igen jelentős kérdésemre nyújtott végre megnyugtató, tüdőmbe friss levegőt szivattyúzó, szívemből szorongást föloldó választ. Volt nekem ugyanis egy kalandos életű nagybátyám, aki a ritka, régiesen biblikus, nálunk ugyan kikopott, de itt ugyancsak divatos Samu névre hallgatott. (l. Uncle Sam), és aki világokat bebarangoló ifjabb éveiben Amerikában is megfordult szerencsét próbálni. Az élet úgy hozta, hogy ezt a Samu bátyámat én már csak idős korában ismertem meg, mintegy tizenöt évvel ezelőtt, s vagy tíz éve annak, hogy amikor egyszer ismételten amerikai éveiről faggattam, elmesélte, hogy annyi mesterség űzésének próbáján esett át, hogy mindeniket talán föl se tudná sorolni, de valahány közül a legfurcsább és a legnehezebb az volt, amikor majmokat kellett fognia Kaliforniában. Tartozom az igazságnak, egyben Samu bátyám jó emlékezetének is azzal, hogy tisztázzam: az öregúr szavahihetőségében sohasem kételkedtem. Ez egy majomfogási história kivételével. És őszintén szólva, nem hitte el neki ezt a kaliforniai kalandot senki se a családban. Még A. is kuncogva emlékezett mindig erre a történetre, mely valamiként, ha nem is keltett gyanút, de mindenképpen árnyékot vetett Samu bátyám egyéb kalandjainak valóságosságára, ám A., aki nagybátyám legbensőbb híve volt, ezt a múltakat kalandosabbá festő, vonzóbbá színező majomügyet inkább a bácsi előrehaladott korával – a nyolcvan felé közeledett immár – magyarázta. De most ott álltam a Hollywood Boulevardon, egy mozival, valamelyik mozival szemben, egy (szakmai ferdültség!) könyvkereskedés előtt, és amint egyáltalán nem megrökönyödve, hanem, mint mondom, szorongásaimtól megszabadulva szemléltem az ifjú hölgy tusakodását a majommal, megkövettem Samu bátyámat, amiért egy másodpercig is kételkedtem szavaiban. Most már bizonyos vagyok benne, hogy a mozi előtt majmával birkózó ifjú hölgy nagymamája számára fogdosta az akkor még ifjú bácsikám a majmokat, sokra ugyan nem vihette ezzel sem, mert – mint ahogy azt minden családi legenda egyöntetűen regéli – egy szál öltönyben állított haza 1914-ben, még ha nem is ugyanabban, amelyben 1911-ben útilaput kötve talpára, elindult a hánytorgó vizeken túlra.
Hollywood akkor, amikor ő itt járt, a hetedik művészet csodákat sorozatban termelő, csillagokat eregető fellegvárának mivoltában nem létezett még. Most, hogy jómagam itt állok főutcáján, immár szintén nem létezik. Nem csak azért, mert a stúdiók átköltöztek a nem messzi San Fernando Valley-be, nem csak azért, mert a Hollywood Boulevard és a Vain Street sarkán, ahol valamikor Greta Garbó adott találkát valamelyik kis vagy nagy vendéglőben Erich von Stroheimnek, ahol Chaplin töprengett Charlot-jának következő csetlésein-botlásain, ahol a kisebb-nagyobb csillagok tündököltek az örökéletűség csalóka, de a fél világot elkápráztató sugárzásában, nos, nem csak azért, mert helyükben most tizenévesek lesik éhesen, hátha mégis betoppan valaki a stúdióból statisztériát keresni (ami persze elég gyakran megesik), nem csak azért… Mert a tévé megölte Hollywoodot, és a mindig is a tőkés piac kényszerei ellenére művészetet (is) produkáló filmváros manapság már csak hébe-korba engedi meg magának (illetve művészeinek), hogy a hetedik művészet múzsáját szolgálja. Az csak segíthetett volna a szép művészetek öcsikéjén, hogy a termékeit kizárólagosan forgalmazó mozitermekből a televízió révén átkerült az emberek otthonába, ha megszázszorosodott tömeghatása okán a televíziót magát nem hódították volna meg teljességében a mamutvállalatok a kereskedelmi reklám és egyéb, nem kevésbé agymosó szellemi manipuláció céljából. A közeli völgybe átköltözött movieland-ből így lett televisonland, amely a filmet, a mozgó képsort mint az emberi dolgok művészi kifejezésének lehetőségét egyszerűen áruvá változtatta, valóban bármely mosóporhoz hasonlóan. Így hát Hollywoodból egyéb nem maradt, mint a főutcájának járdájába ékített márványcsillagok hosszú sora, amelyekbe a hálás utókor nevében a jószimatú városatyák belegravírozták a mindenkori sztárok nevét, és szintén a főutcán egy pagodaszerűen épített régi moziépület (bemutatók egykori színhelye), melynek bejárata előtt a betonlapokon megőrizték a hajdani és mai hírességek aláírását, kéz- és lábnyomát. Ez a lábad alatt sorjázó galaxis alighanem az egyetlen a világon, mely szabad szemmel kivehetően porlik a semmibe, korántsem annak okán, hogy az égi csillagok földi márványmását a hálátlan utókor lábai elkoptatnák. A márvány, mint jól tudjuk, tartós kőzet, annál kevésbé bizonyul tartósnak az a szellemi fedezet, amely a kövekbe rótt neveket tovább csillogtatná az időben, és bizony csak a kurtuló emlékezet okán áll meg az utókor (ki-ki előrehaladottabb vagy ifjabb életkora szerint), hogy valamely röpke emlékkel adózzon a hajdan minden csillagoknál sebesebben feltűnő és elillanó nevek láttán. És az a néhány állócsillag, amely valóban emlékeztetően megtorpantja a vándort, szinte már kozmikussá méretezi a körülötte sustorgó csillaghullást, amely az idegrendszert, különös áttétel során, valósággal feltölti az űr szorongásával.
S ha már a tűnékeny csillagok záporának csillagporát lepalltad ruhádról és eszedbe jut, hogy néhány saroknyira innen a Beverly Hills-i Sunset Boulevardon baktatott hajdan Brecht (igaz, hogy csak az erről szóló verse őrzi lépteinek nyomát), vagy valahol itt a közelben írta Thomas Mann a Doktor Faustust, és tőle nem messze Lion Feuchtwanger a Rókák a szőlőben-t, és tőle nem messze viaskodott látomásaival Aldous Huxley… Már akinek eszébe jut. Csillag nem őrzi nevüket. A lapok arról írnak, hogy a valamikor tájainkról elszármazott George Cukor (annyi csalóka álom sikeres gyártója) nemrég ünnepelte századik születésnapját. Egy gyermekeknek sugárzott „ki-mit-tud”-ban a játékvezető tegnap reggel megkérdezte a televízióban, hogy Athos, Portos, Aramis a három bölcs volt-e? Tíz srác közül hat igennel válaszolt, kettő tartózkodott és kettő tudta, hogy a három muskétásról van szó. Csillagok, csillagok, ti csak…
(EURÓPA ELADÓ?) Amikor 1848 januárjában Kaliforniában fölfedezték az első aranylelőhelyet, Petőfi éppen arra készülődött, hogy nyilát a királyi székek bársonyáb alője, Bălcescu pedig sorvadó tüdejét nem kímélve gyűjtötte maga köré a nagy fordulathoz szükséges híveket. A segesvári és a palermói tömegsír a kihívásra lecsapó királyi válasz jelképe kollektív emlékezetünkben, amit talán történelmi tudatunknak is nevezhetünk. A harc, ami a tömegsírok megszámlálhatatlan sorához vezetett, máiglan serkentő példa, a sírokban eltűntek álmai szerint mintegy század év múlva kezdett új alakot ölteni a történelem. A kaliforniai arany körüli harcot mára azonban korántsem békévé, de kalanddá oldotta a (történelmet is manipuláló) emlékezés. Bármennyi hátulról vagy szemből lepuffantott aranyásó került is névtelen sírokba, az arany végül is előkerült évszázados tetszhalottságát őrző sírgödreiből, és azóta is boldogan éli életét, törvényei változatlanul alakítják az itteni történelmet. Ha annyi is van belőle, mint amennyi beleférne Los Angeles és San Francisco városi tájain felhőkarcolók magasságával (is) uralkodó bankházaiba… Valamivel azonban kevesebb lehet, lásd a dollár újabban is leértéktelenedéshez vezető vérkeringészavarait. Annyi azonban elegendő volt és van belőle, hogy a történelmi légszomjban szenvedő felső tízezer és az életformáját utánzó középosztály (mely kisebb-nagyobb tőkéje törvényszerűségei szerint nem mondhat le a tezaurizálásról) ne vásárolná meg vele Európa kelendő kincseit. A New York-i Cloister-eket, ha nem tévedek, valamelyik Morgan vásárolta meg, kövenként átszállítva az óceánon a középkori spanyolországi és dél-franciaországi kolostorokat, belbecsükkel együtt. Minden valamirevaló amerikai múzeum (a legkisebb is) tele van európai festők képeivel és szobraival, az ókoriaktól el egészen Picassóig. (Istenem, jut is, marad is…) Minden tehetősebb amerikai lakás a már szerénynél valamivel magasabb jövedelmű középosztálybeli családtól fel egészen a milliomosokig tele van európai antik bútorokkal, tapétákkal, képekkel és műtárgyakkal. Amerre csak jártunk, a lépten-nyomon fölbukkanó régiségkereskedők hirdetményein ez olvasható: „Európai importáru”. Mrs. E. Beverly Hillsben általános amerikai szokás szerint végigvezetett nem is tudom, hány szobás lakásán (ez már a középosztály felső rétegeit meghaladó szint volt), és legyintve lefitymált minden újabb amerikai gyártmányú bútordarabot, ezzel szemben áhítattal mutatta a XVIII. századi francia tapétát, az olasz reneszánsz asztalt, a múlt század eleji holland porcelánt a vitrinben stb. A kereskedelmi hírverés egyik kedvenc fogása a királyi vagy császári képzettársítás „bekódolása” a fogyasztó tudatába. A cigaretta, mint tudjuk, „King size” (királyi méretű), a szállodák hirdetései „King bed”-ekbe (királyi ágyakba) csalogatják a vendégeket, a legtöbbet reklámozott margarin neve Imperial, és a tévében lankadatlanul sugárzott reklámfilmben az éhes amerikai férfiúnak, ahogy megkóstolja e császári portékát, tüstént egy ferencjózsefi méretű korona szökken a fejére. Fenn, a Sierra Nevada szívében a két és félezer méteres magasságban pompázó Yosemite rezerváció rusztikus egyszerűséget utánzó faházikóinak fürdőszobájában a toalettpapír-tartón korona díszeleg, nyilván a vállalat cégjeleként, de egyben e rögeszmésített legitimizmus mindent átitató példájaként. Arról már nem is szólva, hogy a Las Vegas-i Hiltonban nemcsak a szobák utánozzák (persze jórészt műanyagból) az egykori európai főúri enteriőrök stíljét (bútorostul, tükröstül, függönyöstül, mindenestül), de a szálloda földszinti játékkaszinójából nyíló színházteremben (ahol esténként a „Show”-ok szórakoztatják a lutrizásba éppen belefáradt vendégeket) a vörös bársonyszőnyeget (utánzó műanyagpadlót) a Bourbonok liliomai díszítik.
Megjelent A Hét IV. évfolyama 38. számában, 1973. szeptember 21-én.
