Minden alkotást pörbe fog az utókor. Le kell választani a maradandóról a múlandót, nincs hát miért tiltakozni, amiért most Gaál Gábort is pörbe fogták. Igaz és tisztességes per ez, nem olyan, mint az a másik volt, amit idestova húsz évvel ezelőtt indítottak ellene.
Felszabadulás utáni irodalmunk első történetében Kántor Lajos és Láng Gusztáv azt írja: „Gaál Gábor 1945 utáni szakaszából hiányoznak a nagy felfedezések (az olyan telibetaláló bírálatok-üdvözlések, amilyeneket például Nagy Istvánról, Illyés Gyuláról, Szilágyi Andrásról írt), a kritikusi alkatában kétségtelenül meglevő, a világra-nyitottsággal, az új iránti fogékonysággal furcsa módon keveredő merevség a proletkult szűk normativizmusától erősítve, nemegy igaztalan esztétikai ítélethez vezetett”.
Ez a vád elsőpontja, első mondata. Érdemes tüzetesebben szemügyre venni. Nem lényeges, mégis megemlítem: e mondatból nem derül ki pontosan, mi volt meg Gaál Gábor kritikusi alkatában kétségtelenül, a világra-nyitottság, az új iránti fogékonyság vagy a merevség? S ha mind a három, akkor mi köze mindennek ahhoz, hogy a felszabadulás után nem fedezett fel nagy írókat? Itt azonban álljunk meg, mert ez már lényeges. Súlyos ez a vád, fájdalmas kimondani. Hátha még igaz is lenne. Mert csak úgy hemzsegtek a nagy írók, és a merev Gaálnak nem volt üdvözlő szava hozzájuk. Kiket nem fedezett föl Gaál Gábor, kik azok, akiket igaztalan rövidlátását helyrehozandó az utókornak – immár helyette – fel kell fedeznie? Miért nem nevezi meg őket az utókor? Továbbmenően megtudjuk, hogy G. G. a naturalizmus leküzdését hirdeti ugyan, de nem a modernebb irányzatok, hanem a politikai tételesség érdekében. Lényegtelen: ebből arra következtethetünk, hogy a politikai tételesség nem modern vagy modernebb, hanem hagyományos irányzat(?!). Lényeges viszont, hogy ezek szerint, mondjuk Brecht politikai tételessége nem egy modern vagy modernebb irányzat jelenségköréhez tartozik. Én sejtem, mit kifogásol az utókor – a politikai tételek illusztrációját –, de miért nem mondja meg egyenesen?
A vád egy másik pontja így hangzik: sürgeti az elbeszélő költeményeket. Lennebb megtudjuk: „Persze, ezek az esztétikai tévedések. Nem értem: az elbeszélő költemények sürgetése esztétikai tévedés lenne? Mit kellett volna Gaálnak sürgetnie, ami esztétikailag nem tévedés? Ismét sejtem, hogy mit kifogásol az utókor, ám újfent megkérdem: mi ez a homály? Miféle nem normatív esztétika szerinti ítélet az, mely műfajokat rekeszt ki a művészi érték kategóriájából?
Az utókor azonban tárgyilagos.
Elismeri G. G. közírói erényeit a szerkesztő és a nevelő érdemeit. Ezzel mintegy felmenti a szerzőt.„Mindez súlyosabban esik latba Gaál Gábor 1945 utáni tevékenységének megítélésében, mint azok a tévedések, melyek jó része a kor tévedése.”
Sajnos ezt nem értem: mi fán terem a kor tévedése? Hallottam már egy kor vagy korszak téveszméiről, téves társadalmi gyakorlatáról. Ha ugyanis a kor maga téved, fölösleges azokról az egyénekről szót ejteni, akik ezeket a tévedéseket egyszerűen csak kifejezik. De ha legalább megtudnók, miben tévedett ez a kor. Alighanem abban, hogy sürgette az elbeszélő költeményeket. A korról a továbbiak során megtudjuk, hogy történelmi feladatokkal volt terhes. Hát már ez is baj? Vagy ha nem az: hát már ez is erény? Vagy mentség? Hol voltak és mikor jönnek meg azok a korok, melyek történelmi feladatoktól mentesek? Az isten mentsen meg tőlük!
Hanem a fölmentés még kegyesebb, amidőn megállapítja, hogy G. G. nem érte meg az irodalompolitikai szakaszt, amely „talán kevesebb alkalmat kínál a tévedésre”. A lökhárító talán-t leszámítva itt új szellemgazdasági törvény megfogalmazásával találkozunk (ez szabályozza nyilván az irodalmi piacot): a tévedés-kínálat és a tévedés-kereslet törvényének rögzítésével.
Senki sem tagadja: az utókor joggal foghatja pörbe Gaál Gábor művét dogmatikus torzulásaiért. De amíg hibákról és tévedésekről beszélünk, addig nem irodalomtörténeti kategóriák szigorával mérjük a művet, hanem magaviseletiekkel. Ezek a kategóriák igen helyénvalók például egy osztályfőnöki óra zárszavában.
Meg kell ezek után állapítanunk, hogy Gaál Gábort ugyan pörbe fogták, de Gaál Gábor pöre még nem kezdődött meg.
Megjelent A Hét III. évfolyama 10. számában, 1972. március 10-én.