A HARMINC valahány évvel ezelőtt megjelent első kiadás nem került a kezembe, most olvastam el a Kriterion kiadásában Tabéry Géza regényét. Jól megépített, olvasmányos regény, vagy inkább: olvastatja magát, de az is lehet, hogy magam vonzódtam hozzá régi érdeklődéssel, sokan beszéltek ugyanis róla, egyszer maga a szerző is, nyilván Váradon, méghozzá az Ady-múzeummá átalakított egykori „Müllerájban”, ami nem esik messzire a Frimont-palotától. Kissé megleptek a regény gyöngeségei, néhány fölösleges, de legalábbis túlrészletezett kitérő (például Kuthy szebeni kalandja), és főként a jellemrajzok hevenyészettsége, illetve a lélekrajz mélyebb rétegeinek hiánya a jellemfestésben. Itt-ott megmosolyogtatott néhány érzelgős felhang is, de hát ez oly szűken adagolt, hogy szinte nem is számít, főként, ha elgondolom, hogy a történelmi regényeket gyártó Harsányi Zsolt teleharsogta írásait érzelgősségeivel. Tabéry persze százszor jobb író volt annál, hogysem Harsányira szabadna gondolnunk olvastán. Ha mégis megteszem, hát mindenekelőtt tartásának hangsúlyozásáért teszem. A korabeli sajtóvisszhangból ki is hallható „a kurzustól” magát elhatároló műnek (és szerzőjének) a megkülönböztetett értékelése (vagy megkérdőjelezése).
A REGÉNY erőssége a korrajz hitelessége és életessége. A negyvennyolcas forradalmat megelőző korszak, a Vormärz eleven, főleg bihari vonatkozása, azon belül váradi képe. Kortárs szerzők, akik történelmi regényt írtak, a divatosabb Stefan Zweig vagy a remeklésig kiforró Lion Feuchtwanger történelmi tablóikban gazdagabban merítenek ugyan a kor szellemtörténetéből, Tabéry tárgyszerűbb, inkább a korabeli politikai élet érdekli. E tekintetben a Beöthy Ödön–Tisza Lajos konfliktus a korabeli szabadelvűség és konzervativizmus harcának érzékletes ábrázolása a jobbágykérdésben.
Tovább azonban nem merészkedik Tabéry történelemidéző képzelete: a plebejus radikalizmust elkerüli a történteket fürkésző tekintete. Ezzel szemben aprólékosan rajzolja meg a szolgalelkű percemberek, az opportunista népárulók pályagörbéjét Kuthy Lajos élettörténetével. Sajnos, itt is lerontja szándékának erényeit a jellemrajz (tegnapi szóval élve) sematizmusa. De a Beöthy–Kuthy párhuzamos életrajznak különös visszhangja lehetett a negyvenes évek elején, amikor a néphűségnek és a népárulásnak hasonló kérdéseivel nézett szembe a közvélemény. Így hát Tabéry valójában hitet tesz szabadelvűsége, demokratikus humanizmusa mellett, és ennek a hittételnek a drámaisága máig is érződik a Beöthyről szóló részek szép szenvedélyességében.
A RÉSZLETEK SZÉPSÉGE – váradi, pesti, pozsonyi utcaképek, hangulatos vidéki enteriőrök, a társasági és a társadalmi életet idéző montázsok, a váradi tűzvész leírása, a Frimont-palota több látószögből is földerengő rajza – nem elegendő ahhoz, hogy a regénynek nagy sodróereje legyen. Éppen mert hiányzik belőle a kor meghatározó feszültségei főpólusának, a forradalmi erőknek a rajza. És igen halovány a népélet ábrázolása is. A forradalmi eszmékig el nem jutó Beöthy sanyarú sorsa (emigrációja, halála távol a családtól) meghatóan szomorú, de nem hordozza magában a bukás lesújtóan fölemelő tragikumát.
Hűségével szemben a hűtlen Kuthy nyomorult pusztulása pedig nem hat a kontraszt minden fény–árnyék törvényének erejével. Csak példázat. De ennek a példázatnak máiglan is van mondandója. Érdemes a könyvet olvasván odafigyelni.
Megjelent A Hét V. évfolyama 29. számában, 1974. július 19-én.
