PETŐFI NÉMETÜL. Pályája kezdeteitől, ám főként az utóbbi másfél évtizedben Franyó Zoltán magyar műfordítói hivatását és szenvedélyét a némettel toldja meg, vagyis rendszeresen fordít, főként a magyar és román lírából (de mint tudjuk, az ógörögből is), németre.

Román lírai antológiája az osztrák Bergmann-Verlagnál jelent meg néhány évvel ezelőtt, az NDK-beli Akademie-Verlag pedig ógörög lírái tolmácsolásainak immár második kötetét jelentette meg. Néhány héttel ezelőtt a mi Kriterionunknál látott napvilágot német Petőfi-kötete. Negyvenegy vers fordítását kapjuk. A válogatás nem egyoldalú, gondja van arra, hogy a forradalmárra, a szerelmesre, a zsánerfestőre és a tájfestőre, a komor és vidám Petőfire egyaránt fölhívja a figyelmet. Franyó Zoltán formai virtuozitása németül is váratlan biztonsággal szólal meg. Formahűsége németül is legjelesebb műfordítói erénye. Egyforma bravúrral birkózik meg a Szeptember végén anapesztusaival és a Falu végén kurta kocsma trocheusaival, A nép nevében dörgő rímeivel és Az őrült blank verseinek lejtésével. Számomra egyébként mindig jórészt rejtély marad, hogyan is szólnak saját költőim lefordított versei mások fülében, kik anyanyelvemet nem ismerik. Mit mondanak ezek a Petőfi-versek azok számára, akik egy-egy jelző mögött honnan is érzékelhetnék ott gomolyogni a történelmet vagy kavarodni az irodalomtörténetet? Meghitt viszonyom Petőfihez megakadályoz abban, hogy érzékelhessem, mennyire csiszolt is az a tükör, amelynek tavában viszontlátom a költőt. Itt csak azoké lehet a szó, akik ebben a tükörben először pillantják meg. S ha nem is először, de más módjuk nincs, mint az eredeti helyett a tükörképet szemlélni. Ugyancsak hasznos lenne, ha közölnék velünk észleleteiket. Mi csak hálásak lehetünk Franyó Zoltánnak, hogy ismét találkozásra serkentett bennünket Petőfivel.

SREČKO KOSOVEL. Hallani se hallottam erről a szlovén költőről, de szerencsémre Radu Cârneci egész kötetnyi versével ajándékozott meg, így hát az ő fordításai révén a század még egy nagy költője válhatott „örök barátommá”. (A kötet az Univers kiadó csinos, halványzöld, félkemény kartonba kötött sorozatában jelent meg, melynek címlapját Kazár László egy-egy képzeletgazdag vignettája is oly vonzóvá teszi. Csak az elmúlt hetekben gazdagodott e szép könyvek sora egy Pierre Reverdy- és egy Charles Cros-kötetkével.) Kosovel (sz. 1904) tragikus sorsú költő volt, huszonkétéves korában végzett vele az agyhártyagyulladás. Hagyatékában több mint kétezer verset találtak. Jómagam a Jugoszláv költők antológiájában (Móra, 1963) leltem rá két versére. Karinthy műfordítás-karikatúrája mindnyájunk kezét görcsbe rántja, ha az ördög megkísértene arra ösztökélvén, hogy fordításból fordítsunk, így hát nem Radu Cârneci szép fordításaiból ferdítek, hanem Jékely Zoltán fordítását másolom ide. Címe: Ballada. „A fenyőmadár / csendes őszidőn / a Krasra leszáll. / / A mezőn / senki se jár, egyedül / csak ő / repül át / a legelőn. / De a vadász / nézi merőn. / / A csendben dörrenés; / vékonyka vérsugár; / s a fenyőmadár / elomlik. elomlik.“ Mintha csak Trakl hangját hallanók, de persze nem utánérzéssel van dolgunk, hanem azonos életérzéssel, a látomások azonos korvalóságtól meghatározott érzelmi hullámhosszával. A lelőtt madár képe, háttérben a kopár, szikkadt Kras-hegységekkel (karsztokkal) mindegyre fölbukkan verseiben, mint a világháború által véresre sebzett lélek ámyalatosságában is egyértelmű szimbóluma.

Megjelent A Hét VI. évfolyama 27. számában, 1975. július 4-én.