FÉL ÖT TÁJT érkeztünk Konstancára, míg a szállóban elrendezkedtünk, míg ettünk is valamit (mert a vonaton az étkező végig zsúfolva volt), már besötétedett, így történt hát, hogy Emil Boleslav Lukač a tengert először a parti ívlámpák fényében pillantotta meg. Nem zavarta a „villanyfényes mérkőzés“, a hideg parti szél sem, sokáig állt a Kaszinó melletti sétány korlátjánál, nézte a mellvéden megtörő hullámok játékát.
– Így is nagyon szép !
Másnap verőfényes napra ébredtünk. Lukač már a reggelinél sürgetett mindannyiunkat, hiszen vár a tenger, mondta, és tüstént hozzáfűzött néhány Ady-sort. Nála csak Urszula Koziol lengyel költőnő volt türelmetlenebb, aki sebten megreggelizett és rohant a tengerpartra. A tenger aznap sötétkék volt, mint a tömény tinta, amely tollra és fehér papírra vár.
– Ez igen, ez már gyönyörű !
TÁVOL hajók vesztegeltek, fenn sirályok köröztek, a szélnek sós íze és hal- és algaszaga volt, a tenger szorgalmasan „mindent feldobott“. A beszédes, idézgető Lukač hallgatag lett, csak visszamenet a szállóba ejtett néhány szót párizsi élményeiről, Ovidiusról, majd a bárányfejű kígyóról morfondírozott, mert nyilván a Régészeti Múzeumot is útba ejtettük. A hosszú beszélgetés azonban elmaradt, és délután és este sem került sor rá, hiszen sem az irodalmi esten, sem az utána következő szokásos vacsorán erre alkalom nem adódott. Ez utóbbinak utolsó felvonásakor, amidőn a héttagú, de igen aktív zenekar népdalokat kezdett játszani, Lukač hetvennégy évét buzgón meghazudtolva végigdanolta avagy zümmögte az egész repertoárt, melyben bőven előfordultak a román népdalok mellett szlovák, lengyel, magyar, grúz és orosz melódiák is. Időközben, Iași-ból jövet, csoportunkhoz csatlakozott Joszef Nonesvili is, így esett meg, hogy Emil Boleslav Lukač megtáncoltatta grúz vendégünk szép szemű és szép nevű feleségét, Medea Nonesvilit.
HARMADNAPRA szürke volt az ég. A tenger zöld szemű volt, sárgás villámokat cikáztató. Beutaztuk az új nyaralótelepeket, magányosan és néptelenül dideregtek a szigorú esőben.
– Itt valami hiányzik – mondta Lukač –, gondolom, az emberek…
– Valóban – mondtam.
– De a tenger így is lenyűgöző. Ebben a társaságban – tette hozzá – minden megszépül.
Azután Murfatlarra mentünk borkóstolni. Messze volt a tenger, Lukač mégis mindegyre róla beszélt. Ekkor idéztem neki, persze hevenyészve, egyik verséből a jégtáblákról és a Fekete-tengerről szóló sorokat. (Pontosan így hangzanak : ,,A folyó hűse bátyjuk, de ott az ellenség fent, (ki sugárpallosával szörnyű sebeket ejt 😉 ó, teljesül-e vágyuk, látni a Fekete-tengert?“)
– Most rajtakaptál – mondta. – Tudod, ezzel a verssel úgy vagyok, hogy félek tőle egy kicsit. Mert megfordítottam benne a szimbólumuk hagyományos értékét. A Nap mint ellenség! De azért szeretem ezt a verset, egy életen át éreztem a benne kifejezett vágyat, eljutni a tengerbe, feloldódni a népek testvériségének tengerében!
Én még sok mindenről szerettem volna beszélgetni vele. Ő közben vitatkozni kezdett Kormos Istvánnal és Parancs Jánossal Babitsról és Juhász Gyuláról, kis komparatista elemzést rögtönözve. Mennünk kellett, még ebédelni valahol, majd ki az állomásra. A vonaton sem beszélgethettünk, fáradt volt a társaság, szunyókáltunk Bukarestig. Pedig jó lett volna megtudnom, hogyan is zajlott 1936-ban a Szlovák Írók Egyesületének kongresszusa, amely az ő elnökletével kiállt a népek testvérisége mellett, a fasizmus ellen. Erről Sándor László tudósítását olvastam a hajdani Korunkban. Arról is kérdeztem volna egyet-mást, hogyan védte meg még a húszas években Adyt a dekadencia vádja ellen, no meg arról is…
De már meg is érkeztünk Bukarestbe. Este nyolc óra volt, neki hajnali hatkor indult a repülőgépe. Mielőtt beszállt volna a taxiba, megcsókolt és még annyit mondott búcsú és ígéret iróniával leplezett elegyeként: – Folyt. köv.
A taxi gyorsan eltűnt az állomás környéki forgalomban,
Megjelent A Hét V. évfolyama 46. számában, 1974. november 15-én.
