A NEUE LITERATUR negyedszázados évfordulójának tiszteletére rendezett vacsorán, egy január végi szombat estén találkoztam Else Kornissal, a romániai német irodalom nagyasszonyával. Gyermekkorom óta ismerem „Elza nénit“, ahogy őt városszerte családiasan nevén nevezték, és valahányszor találkozom vele, elcsodálkozom szellemi, de még fizikai frisseségén is.
Most nyolcvanhat éves, de lankadatlanul dolgozik, s lám, erejéből még az ilyen társas vacsorákra is futja. Eszembe jutott nemrég megjelent szép könyve gyermekkori és fiatalkori prágai emlékeiről. Mert a nagyasszony onnan került Temesvárra, majd költözött ide Bukarestbe. Emlékíró könyvében a cseh és prágai német irodalom század eleji nagy alakjai tűnnek föl. Szellemjárásukat Else Kornis finoman árnyaló tollal rajzolja meg. Hány tanúja él még azoknak az időknek? Nem kellene könyvét magyarra is lefordítanunk?
Annál is inkább, mert Else Kornis, többek között, a romániai magyar költészet régi és szenvedélyes német tolmácsolója.
CARLO LEVI is meghalt. Pedig csak tegnap olvastam remeklését, az olasz szegénység iskolát teremtő (neorealizmus) krónikáját, az Ahol a madár se járt. Tegnap? Huszonöt évvel ezelőtt. Hiába csodálkozom hát egyre, hogy legszebb ifjúkori olvasmányaim örökifjúnak hitt szerzői sorra itthagynak minket. Hajlik az ember arra, hogy az idő múlását ne vegye észre önmagán, s csak akkor eszmél föl saját életkorára, amikor ifjúkorának felnőtt barátai magára hagyják. Még jó, hogy közöttük írók is voltak, olyanok, mint Carlo Levi, akiknek műve az emberség örökifjúságát hirdetik.
DÉRY TIBOR új regénye (műfaja szerint, a szerző szavával élve: rémregénye), A félfülű, pazar és fölényes és – a könnyedség mögé rejtetten – keserű szatíra, melynek tárgya ugyan a ma divatozó emberrablás, de valójában egy életforma szellemi vegyelemzése. A mai nagytőkés családok parazitizmusáról kevesen mondtak ennél többet. Külön szín és érték az emberrablók rajza, akikben Déry egy tőkés üzletág menedzsereit ismeri föl, ahogy Brecht is annak idején a Koldusoperában, de még világosabban az Arturo Ui-ban tette a tolvajokkal, majd a gengszterekkel, ő a fasizmus társadalmi lényegére tapintott. Déry is veszélyekre figyelmeztet. Kissé tréfálkozva ugyan, bizonyára azért, hogy komolyan vegyük.
PETER HANDKE új színdarabja (Az érzelmesek elpusztulnak) egy trösztvezér elembertelenedésének vérfagyasztó drámai történetét adja. A jelek szerint az elidegenedés jelenségeinek ördöngös ügyességű leírásától ez a fiatal és szabados vérmérsékletű író eljutott az elidegenedés okozati összefüggésrendszerének vizsgálatáig. Komolykodunk, komolykodunk! Bizony, mindennek fele se tréfa.
Megjelent A Hét VI. évfolyama 5. számában, 1975. január 31-én.
