A STUTTGARTI MERKUR decemberi számában Hans Mayer, a kitűnő irodalomtörténész és irodalomkritikus emlékezik Paul Celanra, aki tavaly késő ősszel töltötte volna be ötvenedik évét. Májusban elkövetett öngyilkossága óta a napisajtóban és az időszaki irodalmi lapokban Európa-szerte számtalan, a művet is értelmezni megkísérlő nekrológon túl immár néhány jelentősebb tanulmány is megjelent, valamelyest azonban folytatásaként a már a költő életében megindult kritikai irodalomnak, mely művének részletkérdéseive1 az ötvenes évek elejétől kezdve szenvedélyesen foglalkozik. A freiburgi Gerhard Neumann Celan metafora-világáról írt tanulmányt a müncheni Poeticában, a jénai Joachim Müller pedig a stuttgarti Universitasban már megkísérli a lírai életmű felvázolását. Az első dolgozat elemző módszereinek alaposságával tűnik ki, de föltett szándéka szerint az egész műre nem figyelmez, a másik, átfogóbb látószöge ellenére, túlságosan leíró jellegű. Mayer azonban az életmű jellemzésére vállalkozik.
HÁROM ALAPVETŐ VONÁSBAN véli felfedezni e költészet sajátságait. Elsősorban párbeszédszerűségében, vagyis abban, hogy Celan versei mindig megszólító jellegűek, szólnak valakihez. (Pontosabban valakihez szólnak, amit még megtoldanék: hozzánk szólnak.) Maga Celan ezt így fogalmazta meg 1960-ban, Darmstadtban, a Büchner-díj átvételekor: „A vers – és milyen feltételek között! – a még mindig érzékelhetőnek versévé változik, a jelenséghez fordul, kérdőre fogja és megszólítja; beszélgetéssé változik – gyakran kételyekkel teli beszélgetéssé.” Mayer szellemesen találó szövegegybevetések alapján kimutatja, hogy Celan darmstadti beszéde valójában rejtett polémia egy másik Büchner-díjassal, jelesen Gottfried Benn-nel, aki kilenc évvel annak előtte, ugyanazon díj átvételekor beszédében a költészet monológ jellegét hangoztatta.
Jellemző Celanra ez a polémia, jellemző szemérmességére is, ahogy érvelései során egyszer sem idézi vagy nevezi nevén Bennt, akitől valójában több mint egy világ választotta el. Az indulásakor harsány expresszionista, mint tudjuk, később beadta derekát a náciknak, majd a háború után a társtalan magány, a sivár önkörűség költőjévé vált. Ilyenformán e polémia Celan humanista következetességére is jellemző.
E PÁRHUZAMOS ELEMZÉS során Mayer emlékeztet arra, hogy az öreg Bennt mennyire foglalkoztatta az öregség fiziológiája, a költő élettanilag véges sorsa. Celant – jegyzi meg Mayer – sohasem a költő, mindig a költészet foglalkoztatta, nem az élettan, hanem a nyelv. Vagyis – teszem hozzá – nem a múlandó, hanem a maradandó, nem az, ami megkérdőjelezi a megszólalni kényszerülő költő életének értelmét, hanem ami értelmessé teszi magát a költészetet, amely ma is mindig is szóba állhat az emberekkel. Nehogy ezek után Celan humanizmusát holmi kincstárian optimista életfelfogásból eredeztessük! Amit Benn meg se látott – a háborút, az emberirtást, a krematóriumokat –, az éppen Celan gyötrelmes alapélménye; amit Benn elhallgatott, azt ő kimondta, arról beszélt nekünk. Innen a nyelv iránti szenvedély, mert azé, aki nem monologizál, hanem eleve úgy fogja fel a költészetet, mint emberek közötti kapcsolatot. Ne lepjen meg ezek után, amidőn Mayer – okkal – Celan költészetének másik jellegzetes vonását annak homályosságában látja. A költő maga, említett beszédében, erre vonatkozóan Pascalt idézte: „Ne vessék szemünkre a világosság hiányát, ami hivatásunkhoz tartozik.”
A PARADOXONOKAT nemigen illik félreérteni, bárha ez igen gyakran megesik velünk. Tartsuk magunkat inkább az illemhez. Celan itt nem az érthetőség ellen emel szót, hanem a költői nyelv autonómiája mellett. A költészet ama szinte jogán túli kötelessége mellett, miszerint a zenéhez és a képzőművészethez hasonlóan, természeti „modelljéből” eredendően, mégse annak másolásával, hanem a maga nyelvén szóljon az emberhez. A nyelvek ismerete pedig, akár az anyanyelvé is, nem szólva a művészetek formanyelvéről, műveltség kérdése… Nincs itt most tér a Mayer által harmadiknak észlelt jellegzetesség, nevezetesen Celan költészete jelen idejűségének elemzésére. Hadd jegyezzem meg végezetül, hogy Mayer is, az említett Joachim Müller is kitér egy Celan-vers befejező soraira. Hevenyészett fordításban: „Szóval állnak még templomok. / Még fénylik talán egy csillag. / Semmi, / semmi sincs elveszve.” (Egyébként Celant zseniális nyelvi fantáziája, bámulatos tömörítő képessége és képzettársításos szóötvözetei okán valóságos istenkísértés fordítani.) Nos, Müller szerint „… ebben a versben alig van már kimondható, abban az értelemben, amint azt Adorno mondta, vagyis, hogy Auschwitz után már nem szabadna verseket írni.” Mayer viszont azt hallja ki e sorokból: „Még mindig lehetséges verset írni.” Alighanem neki kell igazat adni.
Megjelent A Hét II. évfolyama 3. számában, 1971. január 15-én.