GYÖTRŐ KÍSÉRTETEK, valahol a lehetségesség és a hihetetlenség határán mozgó szellemek, álmaimban visszajáró lidércek – minek is nevezhetném őket (öngúnyosan és irónián túl), az ismeretleneket, akiket oly honosnak éreznek másutt, akik oly ismertek, mások számára! E mások nevünk hallatára talán hasonló meghasonlottsággal, de mindenképpen rokon tétovasággal szólnának rólunk, mint én most azokról, akikkel Ők tegeződnek. Meg is halt már Máirtin Ó Cadhain (tavaly novemberben), aki egy dialektusból ötvözött irodalmi nyelvet, sorsából pedig regényekben végigbetűzhető életművet. Megismerjük-e valaha is ennek az írnek a regényeit, aki konokul megtiltotta, hogy egyetlen sorát is lefordítsák angolra?
ÁM LÁZADJAK-E a nyelvek, nyelvjárások végtelenül változatos és egyetlen szabad írói lehetőségként vállalt börtöne ellen, ha itt van Patrick White, a nyilván angolul író ausztráliai, akit szintén nem ismerünk? Üssünk fel inkább tetszés szerint bármely világirodalmi lexikont, és tüstént lohadni kezd lázadó kedvünk. Tudatlanok vagyunk vagy éppenséggel most kezdünk körültekinteni az irodalom világbíró köztársaságában. Most kezdünk túlpislantani szellemiségünk kerítésein. Nem kísértetek imbolyognak túlnan, csupán a köd oszladozik, szoktatnunk kell szemünket a távolbalátáshoz. Képernyő híján.
EGYELŐRE TÁJÉKOZÓDUNK. Helyesebben: tájékoztatnak bennünket. Ezzel azonban – fordított előjellel – úgy vagyunk, mint a színes bőrű bennszülött, amikor először nézett tükörbe, ő azon csodálkozott, hogy önmagát látja, mi azon, hogy (e művekben vagy e művekről olvasván) nem látjuk önmagunkat. Persze, fülel az ember, mereszti a szemét, ám óhatatlanul bizalmatlan is. Hiszek a Monde-nak, amidőn Cadhainról vagy White-ról dicsérőleg ír. De mit érek ismeretek híján a hittel?! Kezdők vagyunk, forgatjuk a tükröt, okkal tartunk attól, hogy átejtenek bennünket. A társítások azonban átsegítenek a bizalmatlansági rohamokon.
A VILÁGIRODALOM nyilván nem summája annak, amit a világon összeírnak, hanem bizonyára minden olyan írás, amely méltó arra, hogy a nagyvilág tudomásul vegye. De a lökhajtásos és sugárhajtású repülőgépek ellenére a távolságok még mindig elszigetelik önmagától az emberiséget, a magnórendszerre épülő nyelvtanítás pedig továbbra is (de legalábbis egyelőre) csupán a világnyelvek viszonylag gyorsabb megtanulására szolgál. A világirodalmat azonban mégse világnyelveken írják. A tehetségnek semmi köze ahhoz, hogyan szólal meg. Szólnia kell, törvénye az önkifejezés, és semmi sem korlátolja, ha egyszer megszólalt. Az irodalom ez idő szerint igen kevés hasznot húz abból, hogy tűnőben az írástudatlanság. Az író egyelőre megelégszik azzal, ha szomszédai ráköszönnek. Megelégszik? Belenyugszik! De ez lényegében egyre megy.
A BELTERJES SZÍVÓSSÁG, a ragaszkodás a megszólaltatható anyaghoz, az anyanyelvhez: továbbra is az egyetlen lehetséges út. A reményt az érdeklődés, a szellemi gyarapodási vágy táplálja: a szomszéd jónapotján túl a ködök oszlatása, a kerítésen túliakat figyelő kíváncsiság. De a remény valójában abból táplálkozik, hogy valamikor egyszer olybá fordul az emberiség sorsa: termelünk annyi szabad időt, amennyi az igazi műveltséghez szükséges. Lesz egyszer úgy is, hogy az irodalom az emberiség önismeretének valóságos eszközévé válik. A sokféleség – emberi nemünk egységének bizonyítéka – akkor majd hihetetlen mértékben hasznunkra válik.
Megjelent A Hét II. évfolyama 2. számában, 2021. január 8-án.