Válságban-e az irodalom? – körkérdezi a Lettres Francaises, s e megannyiszor hevesen vitatott kérdésre vagy féltucat francia író válaszol. „Statisztikákat idéznek – írja a szerkesztőség – amelyek a szépirodalom hátrányos helyzetét bizonyítják a dokumentummal és az esszével szemben. Egyesek ennek okát abban vélik felfedezni, hogy a képzeletszülte hagyományos művek nem felelnek meg korunk igényeinek. Mások, ellenkezőleg, az avantgarde íróit vádolják azzal, hogy semmibe veszik az olvasót és kiábrándítják az irodalomból.
Nos, van-e válság vagy nincs ? Jean Freustié, a friss-sütetű Renaudot-díjas derűlátóan válaszol: „Nem, nem hinném, hogy a szépirodalom veszélyben forogna… Egy bizonyos ízlés-eltolódás a széles olvasóközönség és azok között, akik az irodalom bűvöletében élnek, ez nem újkeletű jelenség… Mindig is volt avantgarde. Erre szükségünk van… stb.“ Kissé jólolajozott ez a derűlátás, talán a díj dicsfénye is elkápráztatja a sikeres szerzőt. Le Clézio már keserűbb, sőt írásaihoz híven reményvesztett: „Ha válságról lenne szó, legalább tudnák, mi a teendőnk. De csak lázálommal van dolgunk, félelemmel és kételyekkel.” Pierre Gamarra (az Europe szerkesztője, novelláit és egy regényét mi is jól ismerjük) viszont józan: „A válság normális. A dokumentum és az esszé előretörése a tudományos megismerés egyre sürgetőbb szükségének jele. A költők és elbeszélők napja majd újból felkel. Ha nem derül fel újból ez a nap, az nem azt jelenti, hogy a szépirodalom veszett el csupán, hanem az egész világ“.
Jacques Borel (az 1965-ös Goncourt-díj nyertese, Joyce kitűnő fordítója) idegesen – s talán nem is mindenben alaptalanul – vádat emel: „Paradoxon, de ezt a válságot maguk az írók teremtik (vajon minek a nyomására?)… A gyanakvás korát éljük. Az olvasót pedig soha eddig még nem bolondította ennyi kiskirálykodó percemberke, irodalmár, grafomániás és pennarágó, aki mind kígyót-békát kiált az irodalomra, aki halálát hirdeti vagy gyors halálát kívánja.“
A legalaposabb válasz (s egyben rokonszenves elemző is) a Jean-Louis Baudryé (négy regény szerzője, a Tel quel című folyóirat szerkesztője), aki tagadja a válság jelenlétét, ezzel szemben az irodalmi élet ellentmondásaira hívja fel a figyelmet, amelyek okait többek között a következőkben látja: 1.) a polgári ideológia hatáscsökkenésében és térvesztésében; 2.) a tudományok fejlődésében; 3.) a nyugati társadalom és kultúra szembesítési folyamatában más, nem európai kultúrákkal és civilizációkkal, amelyeket mind ez idáig semmibe vett; 4.) az iskolarendszer sekélyes irodalom-közvetítő szerepében; 5.) a valóban forradalmasító művek gyakorlati mellőzésében és elnyomásában. Meggondolkoztató, hogy Baudry az ellentmondások okát a továbbiak során a pszichoanalízis térhódításában, valamint az új nyelvészeti kutatások eredményeiben is felfedezni véli, amennyiben az első „a képzeletszülte hagyományos művek“ jellemeinek egész lélektani
mechanizmusát teszi kétségessé, a második pedig megdönti az irodalmi szöveg eddigi értékrendszerének ismérveit. „Ezek után – kérdi Baudry – irodalmi távolságról beszéljünk-e, vagy az uralkodó ideológiai irodalmáéról, amely egy általános válságra utal s ezen belül az uralkodó, polgári ideológia válságára?“
A kérdés világos, a válasz pedig egyértelmű. A jelenség akár leghozzávetőlegesebb tisztázásához, a tisztánlátáshoz azonban talán szükséges magán az irodalmon belül is, jelesen a mai francia irodalmon belül, körülnézni. Mert hiszen az ellentmondások a válság tünetei. A tünetekhez pedig mindenképpen hozzátartozik az a mozgásállapot, amely magára az irodalomra jellemző. Indokolt-e például a Lettres Francaises körkérdésére válaszolók válságérzete? Ha nem is értenek egyet Baudryval, az okokon innen vajon miféle szorongató jelenségek aggasztják őket? Akár bevallatlanul is? Vagy csupán divatból szoronganak?
Dehogyis. Mert bármennyire is kockázatos lenne az efféle jegyzetelés során sommás véleményt mondani valamely irodalom jelenkori helyzetéről, az említett írók válságérzetét, szerintem, a mai francia irodalom légzési zavarai okozzák, a tátogtató légszomj, amellyel íróinak java része küszködik. Csak egybe kell vetni a század első hat évtizedének irodalmát (de mindenképpen francia prózáját) a hetedik évtizedével! Abban persze Baudrynak van igaza: társadalmi-történeti tárgyszerűség híján ne fedezzünk fel általános jelenségeket. Szerinte: „Az úgynevezett válság mögöttünk. Az új alapozás korszakát éljük.”
Megjelent A Hét I. évfolyama 9. számában, 1970. december 18-án.