MEGJELENIK GENFBEN, hatszor egy évben, Poésie vivante címen egy kis folyóirat, amely engem sokszor zavarba hoz, előfordul, hogy valósággal lelkiismereti válságba sodor. Évekkel ezelőtt ebből tudtam meg, hogy létezik a lak nyelv, s ha mégoly kevesen is beszélik, költője is van, nem is jelentéktelen, s hogy e néptöredék és költője nem a távoli Csendes-óceán valamely szigetén, hanem Európa közepén él, Csehszlovákiában. Ilyenkor az ember nem tudja: műveletlen-e (amit még valahogy el lehetne viselni), vagy rosszul művelték (ami már nagyobb baj), vagy éppenséggel lehetetlen átfogni, ismerni mindent, ami a legközvetlenebbül érdekel.
A POÉSIE VIVANTE legfrissebb száma ismét meglepetéssel szolgál, bár készségesen és eleve el kell ismernem, hogy a meglepetést, lehet – ismételten – járatlanságom és tudatlanságom okozza. Nem is átallom itt emelt fővel bevallani, hogy Henri Hertz nevét eddig sohasem hallottam, verseit nem olvastam, különféle szövegekben rá való utalásokkal nem találkoztam. Pedig az immár négy éve elhalálozott költő, író, újságíró, műkritikus, számtalan verseskönyv, novelláskötet, regény és egyéb munka szerzője, olyan társaságban forgolódott a századfordulótól kezdve, hogy már pusztán ez okból is rá kellett volna bukkannom a nevére. Nem így történt, őszintén sajnálom, pedig… én készültem.
Nos, Henri Hertz a századfordulón Zola benső barátai közé tartozik, majd 1903-tól Apollinaire és Jarry köréhez; 1904-től kezdve Max Jacob és Duhamel levelei bizonyítják, mekkora megbecsülésnek örvendett az általam mindmáig ismeretlen a kortársak szemében. Az első világháború után könyvet írt Barbusse-ről, Degas-ról, riportkönyvet Olaszországról, és az első közt hívta fel a figyelmet a fasizmus veszélyére. Válogatott művei Seghers-nél jelentek meg. És a versei se rosszak. Hiába, abba kell hagyni az egészet…
VÉGRE EGY ISMERŐS: a Quinzaine Littéraire Amadoval közöl interjút. Bűbájos dolgokat mesél, és őszinte a végletekig. Többek között arról igyekszik meggyőzni beszélgető társát, hogy ő nem élt és nem él úgynevezett irodalmi életet. De azért olvas. „Ha Asturias egy regényét olvasom, el vagyok ragadtatva és elszomorodom. Egy könyv, mondom, amit szívesen magam is megírtam volna. De ha Borgestől olvasok valamit, azt mondom: íme egyáltalán nem bánom, hogy ezt a szöveget nem én írtam.” És mindez egy valóságos Borges-kultusz teljében! Ám a legkedvesebb ez a kis anekdota: „Elmondok egy történetet: ünnep a faluban. A parasztok már sokat ittak, egyikük odamegy a paphoz és azt mondja, azért nem kínálják meg itallal, mert ő az, aki nekik prédikál. Mire a pap: én prédikátor csak a templomban vagyok, amikor iszom, akkor iszákos vagyok. Franciaországban az írók a nap huszonnégy órájából huszonnégy órát írók. Mi, brazilok azért írunk, mert élünk.” Bár ne csak Amadót, akit nagyrabecsülök, de egy kicsivel többet ismernék ebből az életből fakadó irodalomból.
Megjelent A Hét I. évfolyama 8. számában, 1970. december 11-én.
