„KONKRÉT KÖLTÉSZET, 1972, huszonkilenc mintadarab“ címen az Arizente augusztusi száma spanyol költők kísérleteit közli. Eredetiben, tenném hozzá, ám hogyan másként, kérdezem tüstént, hiszen ezek a kísérletek valójában lefordíthatatlanok. Pontosabban: a költők anyanyelvére sem fordíthatók, mert jó részük eleve lemond a nyelvről mint közlési eszközről, mindenesetre nem él a költői nyelv eszközével. Ahol tehát ezeknek a kísérleteknek egy részében a nyelvi eszközök fölbukkannak, funkciójuk az elemi jelzés, amely úgy kerül át a műbe, ahogy az valamely konkrét életmozzanatban előfordult, a maga érintetlen esetlegességében, vagy annak átstilizált változatában. Alain Arias-Misson például egy ablaküvegen keresztül lefényképez néhány száguldó autót. Az ablakra belülről rámázolták: Palabras. Vagyis: szavak. A „mű” címe: Törékeny szavak. Nos, itt egy ügyesen elkapott pillanatképet rangosítanak költészetté. Nem tagadom a művészi fotó költői értékeit, költői tartalmakat hordozó lehetőségeit, de valami – remélem nem tanáros akadékoskodás – berzenkedik bennem a műformák összemosása ellen. Antonio L. Bouza vagy Alfonso López Gradoli a fotomontázst nevezi ki konkrét költészetnek. Vitathatatlan, hogy ez a műforma is költői sugárzáserővel rendelkezik, mint azt a már klasszikus számba menő John Hearthfield hoszszú évekkel ezelőtt bebizonyította. Kérdéses viszont, hol az a pont, ahol a fotómontázs magának a költészetnek a formanyelvévé válhat. Alig hiszem, hogy Bouza montázsa akár súrolná ezt a pontot; meg eredeti műformáján belül is gyöngének minősíthető az embertömegre vetített tömb- ház, amelynek ablaksorán az emberi belső szervek vázlatos rajza látható. Rejtély viszont, hogy ennek az elegynek miért kultúra és látványosság a címe.
VANNAK ITT AZUTÁN Apollinaire nyomdokain járó képversek, ezek konkrétsága azért kétes, mert itt a grafikai vagy a tipográfiai mozzanat másodlagos, kiegészítő jelenség, s mint Apollinaire-nél is, a döntő mégis a szöveg, amely grafikai elrendezésével mintegy önmagát illusztrálja. Szellemesek viszont a képrejtvényekhez hasonló játékok, mint Joan Brossa Elégia Che-hez című kihagyásos ábécéje. Hasonlóképpen ötletes José Maria Iglesias betűjátéka, melynek címe Tisztelet Heideggernek, s mely a lét és idő német megfelelőivel érdekes kirakójátékot kombinál.
KÖLTÉSZETI ENERGIÁT ugyan nem érzek ebben a szemet elkápráztató játékban, s különösen mélynek azt sem tartom, hogy a sein és a zeit (melyek valóban a heideggeri filozófia alapfogalmai) két azonos középső betűje az El, vagyis a tojás, mint a születés, lét és idő valóságos hordozója grafikailag is hangsúlyozott szimbólumként uralkodik. Teljes üresjárat viszont Francisco Pino játéka, aki előbb kilenc nyelven leírja azt, hogy orr majd mellé rajzolja egy orr körvonalát, alább leírja kilencszer visszafele ugyanazt a szót és mellé rajzolja egy orr fordított sziluettjét vagyis tükörképét. A költői mélyáramlást valószínűleg a cím hordozza: Jelentés. Amin nyilván az értendő, hogy az egésznek nincs semmi jelentése, hogy a szó, mivel visszafele is írható, nem is jelentéshordozó. Innen már csak egy lépés a teljes elfordulásig a nyelvtől, a szótól. José Luis Castillejo szabályos sorokban p- és a -betűket ró a fehér lap mezejére, Walter Marchetti még a betűket is megveti, megelégszik a katonásan sorakozó számoszlopokkal.
AZ AVANTGARDE mindig is föllázadt a konvenciók ellen, és dühödt lázadásában vagy önfeledt játékaiban végül magát a nyelvet is megtagadta. Ám ez az a pont, mikor a magamagát megsemmisítő, önrobbantó szenvedélyű avantgarde kísérleteit már nem lehet és nem szabad komolyan venni. Minden kísérlet addig érvényes, amíg új szintézisbe átmenthetően megtagadható. A nem hűtlenül hűséges avantgarde költőnek, aki nem a költészethez, csak kísérleteihez hű, végül is el kellene némulnia. A színpadi szünetek és a számsorok egyelőre nem helyettesítik a színpadi vagy a költői nyelv jelentéseit, színeit, sejtelmeit és zenéjét. Egyelőre? Nem hinném, hogy erre valaha is sor kerülhet.
Megjelent A Hét 3. évfolyama 36. számában, 1972. szeptember 8-án.
