AZ EUROPE július-augusztusi száma ismét „súlyponti” szám, amelyet Stendhalnak szentelnek. (Az Europe antologikus számai iskolát teremtettek világszerte, sikerüket mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy nem is egyet újra kellett nyomtatni; akad közöttük olyan is, amely az évek során több kiadást ért meg, például az Éluard-nak szentelt, amely először 1953-ban jelent meg, s most hirdeti a szerkesztőség harmadik bővített kiadását.) Nos, Stendhal… Akad-e még új mondandó a még oly sokarcú Henri Beyle-ről, amidőn a Stendhal-hívők szektája évenként közgyűlésen értekezik és vitatkozik kedvencéről, évkönyvben tudatva, ha nem is a nagyvilággal, de a Stendhal-hívők táborával s a szelídebb érdeklődőkkel fölfedezéseit? A kritikai irodalom már-már inflációs jellegű fölszaporodása napjainkban nem oly értelemben korjelenség csupán, hogy a fogyasztó a közvetlen tanulmányozás mellett (sokszor helyett), előszeretettel fordul az információhoz. Hanem azért is, mert tükrözi azokat a bonyolult eszmeharcokat, amelyek korunk szellemiéletét mozgatják. Ezek a mind szélesebb körű, hevesebb, egymással összecsapva tisztázódó eszmeáramlások szükségszerűen emelték a kritikai irodalmat a szépirodalommal egyenrangú műfajjá. Immár nem csupán elméletileg, hanem gyakorlati szerepköre szerint is. Ezzel magyarázhatóa kritikai irodalom jó értelemben vett kelendősége is napjainkban.
STENDHAL EGYÉBKÉNT kétségen kívül az irodalomtörténet egyik legizgalmasabb alakja. Híveinek szektája mindegyre nemcsak új szempontokat, de új adatokat is talál életének és művének teljesebb megvilágítására. Az Europe négy csoportra osztja közleményeit. Az elsőben újabb életrajzi mozzanatok és összefüggések elemzését kapjuk. Ezek közül rendkívül érdekes Bernadette Morand tanulmánya Stendhal viszonyáról Pierre Daruhoz, aki pártfogója volt a császárság idején. A kényszerű kötöttség, mely a hála álarca mögött a gyűlöletig forrósodó lebecsülést titkolja a kapaszkodó, színeváltó és tollasodó nyárspolgár ellen, nem csupán Stendhal képmásán húz még egy éles vonást, de egyben korrajz is. A második tanulmánycsoportban a stendhali mű általános kérdéseit taglalják, a harmadikban egyes művek elemzése kerül előtérbe, a negyedikbenStendhal külföldi utóéletéből kapunk ízelítőt. (Itt közlik Ion Brăescu Stendhal és Románia, valamint Köpeczi Béla Stendhal és Magyarország című, adatokban gazdag írását.) Figyelemre méltó még Maria Rev összehasonlító tanulmánya (Stendhal és Tolsztoj), mely inkább csak jelzi az egyezéseket és különbözőségeket, de így is fölhívja a figyelmet a jórészt kézenfekvő, de maiglan végig nem futott párhuzamokra. Stendhal és a filmművészet címen Guy Gauthier egyrészt az életmű részletes és teljes filmográfiáját állítja össze, másrészt eléggé vitathatóan azt próbálja bizonyítani, miért Stendhal műveit filmesítették megoly kevésszer a múlt század klasszikusai közül. Stendhal regényeinek ellenállása a hetedik művészettel szemben nekem azért tűnik vitathatónak, mert Claude Autant-Lara Vörös és feketéje (mindnyájan emlékszünk Gérard Philipe-re és Danielle Darrieux-re) minden idők egyik legjobb klasszikus regényből forgatott filmalkotása. Véleményemet, persze, az emlék megannyi szubjektív mozzanata élénkítheti ily határozottá, de érzésem szerint (ha már az emlékezés vitába szállhat a higgadt elemzéssel) Balzac százszorta rosszabbul járt a filmmel. Bár, ki tudja, lehet, hogya filmnek ellenálló művek viszonylag kevéssé népszerűek, ám annál inkább olvasásra ingerlők. Az író pedig – remélhetőleg ez nem előítélet – utókorára gondolva is olvasókra vágyik.
AKAD MÉG JÓCSKÁN mondanivaló Stendhalról, főként, ha művének történelmi-társadalmi hátterét, a mienkkel viharosságában jószerint rokon korral való összefüggéseit kutatjuk. Sok újat s jellegzeteset a stendhali mű, de általában az irodalmi mű születés-folyamatának titkairól vallót tárnak föl az Europe tanulmányai: a Vörös és fekete társadalmi valóság-hátteréről (P. G. Castex), Stendhal és az amerikai demokrácia viszonyáról (André Despre), Stendhal őszinteségéről (Charles-Henry Reymont). Itt nem csupán a titkosrendőrök elől rejtegetett, az állandó üldözöttség ellenére is tiszta tollal írott naplóról esik szó, hanem a műben kirajzolódó korképről, a napóleoni idők lényegének kifejezéséről, mint az őszinteség legfőbb ismérvéről. A szerző okkal idéz Stendhal naplójából: „Meg kell tanulnom fegyelmezetten írni, megfékezni a stílusomat, egyébként a részletek elfeledtetik velem a lényeget.” Másutt azt írja: „A remekműveket úgy írták, hogy közben igen keveset gondoltak a stílusra.” A kései utód, Sartre így kiált fel: „Stílusa tökéletes.” Mondják, Babel a vörös lovashadsereg tűzhalálba ügető portyáin is magával vitte Stendhal műveit. Az Europe e különszámában Franz Hellens azt írja: „Ha nem is a legjobb, ő a legigazibb író.” Ki hát a legjobb?
Megjelent A Hét III. évfolyama 33. számában, 1972. augusztus 18-án.
