ÁLLANDÓAN VISSZATÉRŐ benső szólam Frisch naplójában a „honvágy az idegenség után”, honvágy a külföld után. Frisch szenvedélyes utazó, éveket töltött Amerikában, járt a Szovjetunióban, Japánban, hosszabb ideig élt Rómában, megfordult Európa és a nagyvilág majd minden sarkában. Nevetséges lenne világjáró szenvedélyét a részben divatos, másrészt viszont a mélyebb okokból fakadó turisztikai kíváncsisággal magyarázni, ami korjelenség. Frisch valójában menekül Svájctól, ahogy Hemingway menekült Amerikától, ám mint Ady föl-földobott köve, mindig visszatér hazájába, most is Svájcban él, nem szólva arról, hogy műveiben központi helyet foglal el Svájc, a svájci ember, hazája történelme, mai társadalmi és lélektani arculata. Regényének hősei (Faber, Gantenbein) megmásíthatatlanul svájciak, parabolisztikus színdarabjainak helyzetein mindig átdereng a svájci valóság. Már a naplója után jelent meg Tell Vilmosról szóló új könyve (Wilhelm Tell für die Schule, Suhrkamp, 1972), amelyben egy átlagosan értelmes svájci nebulónak az iskolában beszajkózott, Tell Vilmosról szóló leckefelmondását tűzdeli meg egyrészt a legendát cáfoló hiteles dokumentumok idézésével, másrészt a legendából származó általánosításokat dönti meg a mai svájci valóság és közgondolkozás kegyetlenül ironikus, de pontos leírásával. Effajta demitizálási szándék hullámzik végig a napló oldalain is.
A TASZÍTÁS-VONZÁS e sajátos lelkiállapota nem idegen általában sem a mai jelentősebb svájci íróknál. Erős nyomaira bukkanunk Dürrenmattnál is, de ő különösen hajlamos arra, hogya svájci kispolgárság köldöknéző látókörét, lelkivilágának előítélettől megszabott rögzöttségeit, korlátolt önteltségét – mintegy lonescut követőn – az emberi nem sorsszerűen megváltoztathatatlan vonásaivá általánosítsa. Közelebb áll Frisch józanabb szemléletéhez a fiatal Peter Bichselé, aki novelláiban is, Svájcról szóló esszéisztikus vitairatában is a tárgyszerű vizsgálódás eredményeként ítélkezik és ironizál, a valóságból indul ki és nem fordítva, gondolati sémákból, nem önti a vizsgált valóságot önkényes előítéletek kész formáiba. Frisch minden idegszálával fölérzi a fogyasztási társadalom ellentmondásait, fonákságait, a szerzés kilátástalanságát, az egyoldalú műszaki beállítottság veszélyeit, a szellemi elcsenevészesedés kórságait. S a jelenségeket a maguk életességében szemlélvén, élményeit azon frissiben papírra vetve, rögtön kitapintja azok svájci sajátságait is, összefüggéseiket a svájci hagyományokkal, főként azzal a különös történelmi kivételezettséggel, amely megóvta hazáját háborúktól és világháborúktól, és biztosította zavartalan és emelkedő gazdasági és ipari fejlődését. Frisch nem átkozódik, mint a régi és új romantikus antikapitalisták, nem hirdet visszatérést a természethez, nem tagadja meg elkényeztetett honpolgártársaitól a minden embernek kijáró megértést és tapintatot – hiszen iróniájában is ott bujkál a gyöngédség –, csak egyszerűen tárgyilagos: fölméri a sajátos helyzet reális összetevőit, előnyeit, hátulütőit, válságait és lehetőségeit. Bírál fölháborodottan, de keresi a kiutat. Ha néha csüggedten legyint is, az első biztató jelre új és új reményt tűz tolla hegyére. Hazáját nem tartja a lehető világok legjobbikának, de a poklok poklának sem. Belenyugszik hát a meg nem változóba? A se melegbe, se hidegbe? Ami elviselhető, hiszen a jelek szerint annyian – nemhogy kiköpnék, mint ama Názáreti – elviselik? Korántsem.
FRISCH MENEKÜL és visszatér, bolyong a világban, hogy hátha írt találna a honi bajokra, s újból leül a svájci hegyek lábánál, honvággyal otthon is, honvággyal távol is, a hont keresve hát, nem másutt a hont, de más hont, jobbat, emberre szabottabbat és emberhez méltóbbat. A sajátját, a sajátosat, sajátosságában megváltozottnak látván azt, amit nem lehet nem megváltoztatni, mert amúgy nagy bajok veszélye fenyeget. Frisch kerül minden hangzatosságot, irtózik a nagy szavaktól, szavait foga közt szűri, mintha csak beszélne, s szájában ott lenne a fényképekről közismert pipája. De szavaiban szomorúság és szenvedély, bánat és lázadás. Ady jut eszünkbe, hiszen jó félszázad múltán íme Ady vonzás és taszítás erőterében fölizzó szenvedélyei még mindig nem hunytak ki a rokon érzékenységű alkatokban, ott, ahol az élet még mindig, változott vetületben és mégis adysan „hazafiatlan“ bírálatot és elvágyódást követel a haza fiaitól. Frisch bizonyára nem így fogalmazna, e stílustörést azonban megértené. Mint ahogy én is értem honvágyát a boldogság után.
Megjelent A Hét III. évfolyama 32. számában, 1972. augusztus 11-én.
