MAX FRISCH legújabb könyve naplósorozatának második kötete (Tagebuch 1966–1971, Suhrkamp). A nem utódoknak, hanem a kortársaknak szánt napló új irodalmi jelenség. Ionesco egész elméletrendszerrel indokolja mint a szerinte egyetlen lehetséges műfajt egy korszakban, amidőn minden, amihez hozzáér a képzelet, állítólag óhatatlanul elveszti a hitelesség hamvát és az őszinteség varázsáramát. Csakhogy a napló, mely elveszti sajátosságának legmeghittebb jegyét, titkosságát, s nem egy más korszaknak szánt üzenetek palackpostája, az ellentmondás kutyaszorítójába kényszeríti a szerzőt, mert hitelességet és őszinteséget egy műfaj konvenciói szerint kell adagolnia. Max Frisch úgy oldja föl azt az ellentmondást, hogy maga teremti meg a naplónak mint műfajnak a konvencióit, pontosabban úgy, hogy felhasználja a kordivat szerinti önmegnyilatkozás műfajait, amelyeket a sajtó és a tömegkommunikációs eszközök, a közvéleménykutatás használ akár a személyiségek, akár a tömegek meghitt gondolatainak, életérzésének társadalmi vagy lelki állapotainak rögzítésére, felmérésére. Jelesen az interjút, a kérdőívet a tárgyszerű beszámolót. Frisch persze a maga írói módján él ezekkel az eszközökkel. Az interjúból öninterjú lesz, de a kérdéseket nem, csak a válaszait közli. A kérdőívekből viszont a válaszok hiányoznak és csupán a kérdéseket közli. Mindez persze játék a konvenciókkal, megteremti az ironikus fölény helyzetét, amelyben a szerző azután az önelemzés görcsei és a korelemzés színfalhasogató pátosza híján vallhat magáról és koráról, helyéről korában, a kor helyéről az ő személyiségében.
E JÁTÉKOS ÖN- ÉS KORVALLATÁST kiegészítik azután tárgyszerű beszámolók egy-egy találkozásról, apró vagy jelentősebb élményről, utazásról, néhány szűkszavú jegyzet (soha meg nem írandó novellák, regények, színdarabok vázlata), följegyzések a közvetlen környezet az olasz-svájci Berzona változásairól, De bárminő élményről is lenne szó, az öregedés tüneteiről, egy ebédről a Fehér Házban, japán útiképről, találkozásairól az Amerikából visszatérő Brecht-tel, vagy egy alkalmi beszélgetésről egy kisvendéglőben, egy ellesett beszélgetésről vonaton vagy repülőgépen, mindig és mindenütt a kor kerül előtérbe, a szerző pedig nem is szerényen, hanem inkább ironikus illedelmességgel a háttérbe, a tanúk megfellebbezhetetlen jogán mindenütt jelen, de mindig és mindenütt a helyén. Ez az illedelmesség, még ha ironikus is, meglepőnek tetszhet, hiszen Frisch egész prózai munkásságát (korántsem a drámait) a személyiség az önazonosság, az egyéni integritás megőrzésének lehetősége vagy lehetetlensége jellemzi. Nos, naplója is lényegében azonos kérdésekkel viaskodik, és egész szerkezetével, hangsúlyaival azt sugallja, hogy személyiség és kor viszonyából kapható csak válasz emberi kiteljesedésünk és megmaradásunk kérdéseire.
KÉRDEZNI FRISCH kitűnően tud. A négyszázvalahány oldalas naplóból nehéz lenne jellemző idézetekkel érzékeltetni, mily sokfelé ágazó egy jelentős nyugati író élete, bonyolultan szerteágazó a gondolatvilága, milyen az életvitele és XX. századi közérzete. Sajátos kérdőíveinek kérdései talán némi ízelítőt adhatnak Frisch naplójának alaphangjáról és alaptartásáról. „Ha önnek hatalma lenne azt parancsolni, amit igaznak vél, megtenné még akkor is, ha a többség nem értene ezzel egyet? Igen vagy nem?” – „Miért nem, ha egyszer igaza van?” Más: „Tételezzük föl: ön még nem ölt embert, miként magyarázza, hogy ilyesmi még nem esett meg magával?” Újabb kérdés: „Mit nem tenne meg ön azért, hogy pénzhez jusson?” Egy másik kérdőívből: „Van humora akkor is, amikor egyedül van?” Vagy: „Ön szerint kinek a tulajdona a levegő?” Más: „Vannak barátai a halottak között?” A remény kérdőívéről néhány kérdés: „Megelégszik ön magán-reményeivel?” „Reménykedik a reménytelenekben is?” Aki ily szenvedélyesen tud kérdezni, az nyilván a válaszokat keresi.
Megjelent A Hét III. évfolyama 31. számában, 1972. augusztus 4-én.