AZ „OLVASÓDEÁK“ ÖRÖMEI közé tartozik, ha széljegyzeteire rárímel a valóság. Nemrég morfondíroztam azon, hogy a világirodalmat nem világnyelveken írják, s most itt a könyv, mely döbbenetes erővel igazolja – egyébként nem is világraszóló – észleletemet. Szerzője albán, neve: Ismail Kadaré; regénye címe: A halott hadsereg tábornoka. Jó hírét vettem már a Lettres francaises és az Action poétique bírálataiból, örömmel tapasztaltam, hogy francia kiadása elé az összehasonlító irodalomtudomány jeleseként és a Monde közírójaként egyaránt ismert Robert Escarpit írt bevezetőt. Nos, ha a világirodalmat nem is a világnyelveken írják, terjedni továbbra is e nyelvek közvetítő szerepe révén terjed, amibe kevés lenne pusztán belenyugodni…
A TÖRTÉNET IGEN EGYSZERŰ. Mintegy húsz évvel a háború befejezése után, egy esős őszi napon, Albániába érkezik egy külföldi ország tábornoka, hogy a kíséretében lévő lelkésszel együtt azokat az exhumálási munkákat vezesse, amelynek célja a háborúban elesett idegen katonák hamvainak hazaszállítása. A regény ennek az egyesztendős különös küldetésnek a krónikája, nyomon követi a tábornok és kicsiny kísérete (egy albán szakértő, néhány kubikos) temetőtől temetőig, magányos síroktól tömegsírokig vezető útját az albán tájakon, át a váltakozó évszakokon, mintha át magán a történelemmé sűrűsödött időn. De főként azt a benső utat követi végig, amit a tábornok megtesz megérkezése pillanatától távozásáig, a lelki pályát a katonásan peckes, üresjáratú hazafiságtól az unalom, a feladat céltalanságának alig bevallott felismerésén, a csömörön és lázálmokon át az alkohollal csillapított nyugtalanságig, a menekülési vágyát leplező szorongásig.
MÉG EGY HÁBORÚS REGÉNY? Még mindig van új mondandónk erről a még mindig kísértő, emlékeinkből ki nem pusztult, idegeinkben föl-fölriadozó másodikról. Ám Kadaré könyvében csupán a szituáció szokatlansága újszerű, s ez önmagában legfennebb izgalmassá, vonzóbbá teheti az olvasmányt. E szokatlan, sokk-hatású helyzet azonban annak az örök-időszerű igazságnak a sugárzására szolgál, amely víz alatti áramlatként ott rejtezik a regény minden sora mögött; nevezetesen: a hódítók törvényszerű sorsa a halál. A sírásó, rég elporladt csontokat nylonzacskóba csomagoló tábornok körül, aki esti konyakozásai közben cigarettásdobozaira rajzolja föl a világtörténelem legnagyobb csatáinak stratégiai vázlatát és alkoholpárlatos képzelgéseiben halott hadseregével sorra meg is nyeri ezeket a csatákat, e holtakat-vezérlőn is halottakban gondolkodó tábornok körül ott áramlik csöndesen, szívósan és kipusztíthatatlanul az élet. Állnak a városok, parasztok szántanak, pásztorok terelik a nyájat, szénásszekér kerekét javítják az úton. A szerző abban remekel, ahogyan a szokatlan szituáción (a rendkívülin és a rendhagyón, hiszen e szituáció közvetetten a háborút tükrözi) áttetszik a szokásos, a mindennapi élet, amint felesel ezzel a rendhagyó helyzettel és életes egyszerűségével rádöbbent a hódítás, a szabadságtiprás képtelenségére, kudarcra ítélt meddőségére.
BALLADÁS TÖMÖRSÉG (minden lirizálástól mentes) egyszerűségében sejtenek föl az albán közelmúlt és régmúlt mozzanatai is – katonadalok prózában egy évszázados szabadságharcról. A tábornok kalandjait viszont finom, alig hallható és mégis állandó ironikus dallamvonal kíséri. A kontraszt sohasem harsány. A hang mindig a lényegből, mintegy a mozzanat struktúrájából fakad. Egy történet valamely kisvárosban létesített frontbordélyházról, a patriarkális erkölcsi rend megbomlásáról, sokszoros halálba vesző végkifejletével Maupassant-ra emlékeztet. A szerző legnagyobb erénye ugyanis a jellemzőerő. Kihagyásos technikája (aprólékos: leírásokat, lélekelemzéseket gondosan elkerül) és kihagyásos szerkesztésmódja óhatatlanul – és ismét – az albán és a vele rokon, számunkra is oly honosan ismerős balladákat idézi.
DIVATOKON INNEN ÉS TÚL a világirodalom, vagyis az az irodalom, amely az egész világhoz szólni merészelhet, mindig is a sajátos, a nemzeti szerves ölelkezése az általánossal, az egyetemessel. E közhelyet leírni csupán azért érdemes, mert bár a leckét betéve fújjuk, mégis oly ritkán kerül kezünkbe a Kadaré regényéhez hasonló mű. Számunkra különös és megszívlelendő tanulság: nem a mű körül szellemileg bábáskodó olvasók lélekszáma teszi a nagy írót. Egyébként közhelyeink között, ha jól emlékszem, ez utóbbi is föllelhető.
Megjelent A Hét II. évfolyama 4. számában, 2021. január 22-én.