KI VOLT EDMUND WILSON? A Lettres françaises-ben néhány sor jelzi halála hírét, az amerikai lapok bizonyára egy-egy nekrológ erejéig kalaplevéve tisztelegtek emléke előtt. A 77 éves korában eltávozott irodalmár fél évszázadon át számolt be az amerikai olvasónak hazája és a nagyvilág kortárs irodalmáról, esszéiben messze a múltakban is elkalandozott: Puskinig, Sade márkiig, sőt Szophoklészig. Sade-ról írott tanulmánya (The documents on the Marquis de Sade) a különc életművész portréját mintegy Peter Weiss vízióját előlegezve helyezi a francia XVIII. századvég, a forradalom keretébe. Flaubert-ről szóló esszéje (The politics of Flaubert) a bálványozott „impassible”-ről bizonyítja be fölényes tárgyismerettel és szellemes elemzéssel, hogy fennen vallott elvei ellenére is volt benne erkölcsi és társadalmi érdeklődés. Mintha csak előrevetítené Sartre többkötetes, szinte évenként továbbgyarapodó, Flaubert-ről szóló esszéfolyamának alapgondolatait, már amennyire a kezünkbe kerülő részletekből erről számot adhatunk magunknak. Eltekintek most az amerikaiakról szóló, mindig értően szigorú írásaitól (száz és száz kritikája közül különösen sokatmondó a Wilderről, Dos Passosról, Faulknerről szóló), és Anyegin-tanulmányára hívnám fel a figyelmet (1937-ben írta), amelyb en egészen új – azóta általános érvényre szert tett – látószögből vonja elénk a Byron–Puskin, illetve a Don Juan–Anyegin párhuzamot.
„A DON JUAN – írja Wilson – szétszórt és összefüggéstelen, néhol ragyogó, másutt csacska; egyedülállóan kitűnő mű, de amiben kitűnik, az a ragyogó improvizáció. Egyes énekeiről Byron azt mondta, hogy a gin ihlette őket – és a Don Juan lényegében nem is más, mint egy kétségbeesetten nyugtalan, rossz közérzetű ember monológja, aki nem tudja, mi baja és mit kellene kezdenie magával, és aki úgy akar önmagáról beszélni, úgy történeteket elmondani, hogy nevethessen, átkozódhasson és kesereghessen, de ne kelljen semmit se túl közelről megvizsgálnia. Byronnak kétségkívül figyelemreméltó vívmánya, hogy ezt a részeg monológot irodalmi formává emelte. De Puskin egészen más eredményeket ért el. Persze bizonyos dolgokat eltanult Byrontól. (…) Szöges ellentétben a Don Juannal, az Anyegin a pillanatra sem lankadó koncentráció alkotása.” A továbbiakban Wilson meggyőzően von párhuzamot Puskin és Keats között, találóan megjegyezvén: „Puskin éppúgy képes a dolgokat láttatni és hallatni, mint Keats, de skálája sokkal szélesebb.” Nyilvánvaló, hogy Wilson a láttatás szélesebb skáláján a társadalom-látást érti. Ily módon különbözteti meg az orosz társadalom mozgását is széleskörűen ábrázoló Anyegint Byron verses regényétől, s inkább rokonítja egy olyan harmadvonalú angol költő tartásához, mint Winthrop Mackworth Praed, akinek humoros verseiben éles szemmel ellesett társadalmi mozzanatok rajzát kapjuk. De legtalálóbb rokonítása mégis csak az, amidőn magát Anyegint Stendhal Soreljéhez hasonlítja: „Puskin Jevgenyijt bemutatva nem ünnepli a romantikusok perverz módján, de gyöngeségeit föltárva nem szolgáltatja ki a hagyományos erkölcsiségnek sem. (…) Maga a költemény pedig sokkal inkább a Vörös és feketével és a Bovarynéval rokon, mint a romantikus költők bármelyik alkotásával.” Szeretem ezeket a „szentségtörő” sorokat, mert előítéleteket rombolnak, irodalomtörténeti babonákat űznek ki a friss gondolat fényével a megporosodott elmékből. Nem is annyira a bevett párhuzam tarthatatlanságának a bizonyítása jelentős, mint inkább az irodalmi mű eredetisége ismérveinek kitapintása, való vérrokonságának meglelése.
HAZÁJÁBAN költőként, regényíróként is ismert volt. Ő magát egyszerűen újságírónak tartotta, még büszke is volt erre az írói válfajra, amit nálunk felé buzgó tudálékosságokkal egyesek módfelett böcsmölnek. Én két szomorú színdarabját olvastam, mindkettő arról szól, hogyan kényszerülnek eladni magukat jobb sorsra érdemes NewYork-i művészek, s hogy az adás-vételi szerződés árán hogyan vesztenek el mindent: szerelmet, maradék reményt, megtartó boldogságot. Wilson rokonszenvezett a szocializmussal és – okkal – marxistának vallotta magát.
Megjelent A Hét III. évfolyama 29. számában, 1972. július 21-én.
