Szász János: Ezt olvastam 45
SUSAN SONTAG – akit bizonyára a gyöngébbek kedvéért az amerikai Simoné de Beauvoirnak neveznek – alighanem az Államok mai irodalmi életének egyik legérdekesebb jelensége. Nincs még negyvenéves (1933-ban született), elvált asszony, ki egyedül neveli kisfiát, doktori dolgozatát a modern francia filozófiáról írta. Két regénye jelent meg, majd filmrendezéssel foglalkozott, miközben egyre-másra jelentek meg kritikái és esszéi. Eddig semmi rendkívüli, mondhatná okkal bárki, a fölszabadult női sorsoknak ezt a művészpálya-görbéjét és képletét már ismerjük, ezért is hasonlítják bizonyára a New York-i Sontagot a párizsi Beauvoirhoz. Ami azonban rendhagyó a New York-i íróasszony pályaalakulásában, az valójában annak oka, amiért hátat fordított a regényírásnak. „Mindenféle szakosodásnak megátalkodottan ellenálló író vagyok – írja magáról –, aki mind ez ideig képtelen voltam regényeimbe és esszéimbe foglalni egyre alakuló radikális politikai meggyőződésemet és erkölcsi dilemmámat, mely abból a tényből ered, hogy az Amerikai Birodalom polgára vagyok.” Sontag ezek után mégis az esszét és a kritikát választotta alakuló radikalizmusának önkifejező formájaként. Ám azt a kritikát, amely megtagadja a kritikai divatokat s egyben e divatok hirdette művészeteszményt: „Az interpretáció régi iskolája szívós volt – írja Az interpretáció ellen című esszéjében –, de legalább tisztelettudó; új jelentést épített fel a szó szerinti tetejébe. Ám az interpretáció modern iskolája bányaművelésbe kezd és ásás közben rombol; leás a szöveg »mögé«, hogy valamely mélyben rejtőző másik szöveget találjon: az igazit. A legünnepeltebb és legbefolyásosabb modern elméletek a szövegmagyarázás egész rendszerét építették fel; az interpretáció agresszív és szentségtörő eszközeit”.
A CSÖND ESZTÉTIKÁJA című esszéjében azután levezeti tételét kimutatván, hogy a túlburjánzó, a mű magától megszólaló mondandóját repkényként elfedő interpretációk eltakarják a mű igazi szépségét, mely úgy nyilatkozik meg, mint a természeti tünemény. Sontag szerint a művészet nem kommentálja a világot, hanem a világ lényegi mozzanatainak szellemileg tárgyiasuló formája, így hát nincs szüksége a kommentárra. Ezért írja szellemesen: „Korunk művészete zajosan esdekli a csöndet.” A kritika dolga nem egyéb, mint tárgyilagosan rámutatni a műre, arra, ami objektíve benne van így elméletileg, persze, tüstént vitára ingerel Susan Sontag tétele, de ha meggondoljuk, hogy a különféle műtől, művészettől idegen diszciplínákban fogant interpretációk hány fajta módja forgatja ki igaz valójából korunk és minden korok remekműveit vagy akár tiszavirágéletű művészeti jelenségét, tüstént kitetszik, hogy ez a kardos amerikai írónő valójában a kritikai manipuláció ellen hadakozik, s hogy erre minden oka meg is van.
ELMÉLETI FEJTEGETÉSEIN TÚL Susan Sontag kritikáival győzi meg olvasóját igazáról. Itt van például Gondolatok A helytartóról című írása, mely nem igyekszik azt bizonyítani, hogy Hochhuth dokumentumdrámája adekvátabb színpadi kifejezése a huszadik századi valóságnak, mint mondjuk a klasszikus vagy romantikus drámaforma, hanem – érdekes! mintha erről már hallottunk volna valahol! – mű és valóság összevetéséből indul ki. Vagyis a második világháború valóságából, mi több, egy olyan valóságmozzanatból, amely még közvetlenebb kiváltó oka lehetett a Hochhuth-dráma megírásának: az Eichmann-perből. Sontag találóan megállapítja, hogy a tárgyalás maga drámai hatóerővel bír, a tárgyalás már az antik tragédiában is megjelenik, de a tárgyalás maga, mint a valóság mozzanata, nem válthat ki esztétikai élményt. Dolgaink megtárgyalásához – még a legtragikusabbakéhoz is – továbbra is szükség van tehát a művészetre, gondolnám én tovább Sontag gondolatát. A továbbiakban a kritikus tárgyilagosan megállapítja, hogy: „A modern időkben a színháznak ez a fajta felhasználása – mint a nyilvános, erkölcsi ítélkezés platformja – háttérbe szorult. A színház javarészt olyan hellyé alakult át, ahol magánjellegű veszekedéseket és szenvedéseket láthatunk; az ítélet, amelyet az események a szereplőkre kirónak, a legtöbb modern darabban alig mutat túl magán a drámán. A helytartó szakít a modern színháznak ezzel a teljes magánjellegű elkötelezettségével. És aminthogy bárgyúság lenne az Eichmann-pert valami kollektív műalkotásnak tekinteni, ugyanolyan frivol dolog, ha A helytartót kizárólag mint műalkotást ítéljük meg”. Ám nem fejezhetem be ezt a jegyzetet még egy idézet nélkül: „Van művészet – nem mindegyik ilyen –, amely központi céljának az igazság kimondását tekinti; és ezt a művészetet aszerint kell elbírálni, mennyire hű az igazsághoz, és milyen hatóerejű az az igazság, amelyet kimond. E szempontok szerint A helytartó jelentős dráma”.
Azon, remélem, senki sem csodálkozik, hogy ez a józan, higgadt kritikai hang egy asszonyé. Szalonjaikban a nők egykor körülcsevegték a művészetet, legfőbb ideje, hogy most legalább ők kimondják róla az igazat.
Megjelent A Hét III. évfolyama 26. számában, 1972. június 30-án.
