A KIRAKATBAN, a lapok első oldalán, a könyvkiadók reklámcéduláin és katalógusaiban nagy s ravaszul vágott fényképek kíséretében a svájci órával vetélkedően közismert a két svájci író, Dürrenmatt és Max Frisch. Művük önmagában is szavatolna a szerzőkért, de a piac törvényei kegyetlenek, aki ott bármilyen áruval – legyen bár fájdalmas éneke – pénzt óhajt keresni, az nem mondhat le a lehetőleg minél hangosabb hírverésről. A furcsa az, hogy e zenebona mögött, csöndes mellékutcákban, jelentős szerzők írják a magukét, noha kevesen ismerik és olvassák őket. Egyelőre, gondolom, mert a halhatatlanságot még nem lehet reklámhadjárattal biztosítani, ilyenformán tehát mindenki azonos lehetőségekkel kel versenyre boldog utódaink kegyeit megnyerendő. Még előlegként a halhatatlanságból, már most, míg él a költő, ki svájci – hogy van-e egyáltalán svájci költő? – és Bázelben él, tiszta lelkiismerettel ideírom a nevét: Cristoph Geiser. 1949-ben született, 1967-ben letartóztatták, mert nem volt hajlandó katonai szolgálatot teljesíteni, 1970 őszén helyezték ismét szabadlábra. Verseskönyvének címe: Mitteilung an Mitgefangene (Beszámoló a börtöntársaknak).
EFFÉLE VERSEK találhatók benne: „Stockholmban van egy tér / a téren fából ácsolt kis emelvény / ahol bárki beszélhet / akinek mondandója van / aki ott beszél / annak jól kell beszélnie / érthetően / és röviden / ha esik / csak a legjobb / beszélhet.” (A legjobb) És itt van egy másik: „néztem a térképet / helyet kerestem / ahol vasárnap / nincsenek emberek / az erdőkben és folyóparton / ott voltak az emberek / akik olyan helyet kerestek / ahol nincsenek emberek / az erdőkben és a folyóparton / köszönés nélkül / haladtak el egymás mellett / a sovány ösvényen / a folyó mentén / mely kiöntött / elborították a hullámok / az utat / visszafordultam / még mielőtt / járhatatlan lesz minden visszaút”. Íme egy lírai följegyzés börtönnaplójából: „a falra rá van vésve / minden elmúlik / csak az életfogytiglan / nem múlhat el / ártatlanul / bűnös mondja / az ügyész / a törvény nevében”. A következő talán a legjobb: „a foglyok / a kis cellában / a kicsi ablakkal / fenn a magasban / napfény híján / irigylik társaikat / akiket nagy ablakú, nagy és napfényes cellákba / zártak.” (Különbség) Civilebb hangú szisszeneteiből: „a bőrönd vár / a kabát is a fogason / a menetrendet betéve tudom / az én hazámban / rend van” (Csend és rend). Végül még egy fájdalmas hangú, iróniákon túli vers: „atlantis is elsüllyedt / a fuldoklók kiáltásai / elnémultak / a tizedik esztendőben / elesett trója és romjaira / leszállt a por / / a husziták vére / megalvadt / a kövek között / az örmény hegyekben / egyedül kószál / a szél / auschwitz meszesgödrei fölött / zöldel a fű / a mekong partjai között / dagad az ár” (atlantis is).
EGY KICSIT BRECHT-ízű ez a költészet, de a modern német líra úgy bújik ki Brecht sorai közül, mint a múlt századi orosz próza Gogol köpenye alól. A hangra azonban érdemes fölfigyelni. Ilyen egy mai svájci fiatalember érzékenysége, egy emberé, aki nem „pénzt csinál”, nem ment el menedzsernek, nem él kábítószerekkel, hanem aki abban a hiszemben él, hogy ha néhány sort írt egy papírra, attól megváltozik a világ. Ritka szerzet, némileg kiveszőfélben. Érdemes hát odafigyelni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 25. számában, 1972. június 23-án.
