ANNAK IDEJÉN, amikor a Korunk költészetének antológiáját szerkesztettük, sok gondot okozott mindnyájunknak az írói álnevek mögött – korántsem képletesen szólva – rejtőző írók valóságos nevének, kilétének felfedezése. Nem csoda, hiszen a Korunk munkatársait az elnyomó hatalom nemcsak arra kényszerítette, hogy forradalmi meggyőződésüket „az átkozott aesopusi nyelven“ fogalmazzák meg, de arra is, hogy a földalatti forradalmi munka szabályait, életmentő és mozgalmat óvó törvényeit betartva névrejtve éljenek. Hol kortársak emlékezete, hol az irodalomtörténeti kutatás még kezdetleges eredményei segítettek ahhoz, hogy ismerősen csengő (mert írásokból ismert) nevek mögül előhívjuk a szerzőt a maga igaz mivoltában. Sokszor azonban semmi sem segített, a Korunk hajdani munkatársai, a hazai és külhoni kutatócsoportok tanácstalanul megtorpantak egyik-másik név titkait fölfedezendő. Így Birkás Péter esetében is. Várni kellett, mit hoz az idő, hadd dobja felszínre, amit elsodort, elmosott. Az Irodalomtörténet egy régebbi számát (197112) böngészve most rábukkantam Birkás Péterre, vagyis az álnév mögött búvó költő valódi nevére, aki nem más mint Lakatos Péter Pál, a hajdani kommunista harcos. Szalai Imre, a költő unokabátyja, maga is régi forradalmi harcos idézi emlékező írásában, hogy ezen a néven közölt a Társadalmi Szemlében és a Korunkban.
LAKATOS PÉTER PÁL 1898-ban született, földműves család fiaként, a szerencsésebbek közé tartozott, érettségizett, beiratkozott a műegyetemre. „Még a gimnázium befejezése előtt – írja most közölt rövid önéletrajzában – 1916-ban, tehát a világháború második évében rádöbbentem arra a sok igazságtalanságra, amit a premontrei gimnáziumban tapasztaltam, s különösen megdöbbentettek a háborúba induló katonák papok által megáldott zászlói. Ettől kezdve megtagadtam a vallást, az istenhitet és forradalmárrá váltam.“ A Tanácsköztársaság idején öntudatos ifjúkommunistaként harcol, ezért később kitiltják a műegyetemről. Osvát Ernő 1922-ben hét versét közli a Nyugatban. Ír a Népszavába, a 100 %-ba. Schönstein Sándorral és József Attilával illegális szemináriumokat tart Kispesten, Gödön és Újpesten. Többször letartóztatják, börtönbe vetik. 1929-ben a Jóság című antológia tíz versét közli, Radnóti, Forgács Antal verseinek társaságában. Egyébként az elsők között méltatja József Attila és Radnóti Miklós költészetét. Pál János álnév alatt lefordítja Gorkij és Neverov egy-egy novelláját. (Fauszt Imre kiadásában jelenik meg a kötet.) Novellái Urbanovszky Anna álnéven jelennek meg a Magyar írásban, a Kortársban és a Pesti Hírlapban. Néhány kiragadott idézet verseiből: „Mennem kell… Torkom fullad… mélyen alszik a népem, éj van. Virrassz! s ha horkan az álma, kiálts! Mennem kell tovább, göcsörtös az út és sok az árok, kopó megbúvik s dalt dudorász — könnyed sodró tánca peregjen, vigye a búmat, csillog a forradalom. Indulok végre.“ (Búcsúzás erősödő szavakkal) „Elvtársaim, ti madarak! tanuljátok el énekem, s ti fák, kérges elvtársaim durrogjon duzzadt rügyetek, végtelenségem árkain villan osztályos fegyverem. Karót szegezzen rendetek szuronyként, szőlővenyigék! Vörös dalt énekeljetek napfejű dombok hajlatán“. (Takarjatok be fellegek) A háborús pusztulás horgasztó hangulatában így ír: „Menekülnél már önmagadtól. Rohanj!… Menekülnél? Nincsen menekvés, halálig szól a magyar kölcsön, Dózsa izzó trónusa éget s temető vár Kővágóőrsön“. (Versenyfutás önmagammal) 1941-ben bebörtönzik, majd internáló táborba kerül. Itt szerb elvtársakkal találkozik, segítségükkel jugoszláviai költők verseiből fordít. A leselkedő halál, a szögesdrótok árnyékában különös hangsúllyal csenghettek Dobrisa Cesaric sorai: „Jobb lesz talán, ha majd egy szép napon/ elköltözöm s porladó változásként/ a rögökben s a férgekben lakom./ És hajladozom víg füvekben majd/ és napsugár s holdfény csurog ruhámon/ és millió fűszálban ring az álmom.“ Ez volt hát Birkás Péter, akit visszahozott az eltűnt idő.
Megjelent A Hét III. évfolyama 18. számában, 1972. május 5-én.