PIERRE SEGHERS, a párizsi kiadó-költő, a költészet megszállottan makacs népszerűsítője, kiadóvállalata legsikeresebb sorozatában (Poétes d’aujourd’hui – Mai költők) megjelentette a Mai átkozott költők (Poéte maudits d’aujourd’hui) antológiáját. A kifejezés Verlaine-től származik – költőtársai közül megvédte és megmagyarázni igyekezett azokat, akik korán eltűntek, mert vak szenvedéllyel menekültek a szenvedés elől a halálba, hol kábítószerekkel, gyorsan ölő mámorokkal siettetve önnön pusztulásukat, hol kezet emelve önmagukra.
Seghers antológiája az 1946 és 1970 között élő „átkozottak” legszebb verseit gyűjti kötetbe, szám szerint tizenkét költőét. Egy sem él már közülük, hatan öngyilkosok lettek, öten – ahogyan Seghers írja – „szándékoltan teremtették meg azt a fiziológiai nyomort, mely elpusztította őket”. Ám átkos sorsukat a kiadó mindenek fölött abban látja, hogy senki sem ismeri őket. A rossz vagy túlérzékeny idegrendszer, az öröklötten, vagy a környező világra reagálandó megbomlott lelki egyensúly önpusztulásra serkentő lidércein túl, a visszhangtalanságból fakadó magányosság, a kivetettség s talán a fölöslegesség érzete is mindegyre a nemlét választására ingerelte őket.
UTÁNANÉZTEM A VILÁGIRODALMI LEXIKONBAN (Akadémiai Kiadó, 1970), és valóban ez „átkozottak” egyik legismertebbjét sem találtam meg (Antonin Artaud). A tizenkettő közül azonban tízet fölvett Jean Rousselot a maga költészeti kislexikonába (Dictionnaire de la poésie française contemporaine; Larousse, 1968); igaz, persze, Rousselot a kortárs francia költészet kitűnő ismerője, sokat megélt és tudó, széles látókörű irodalmár, aki az „átkozottak” egyikével-másikával már eleddig is foglalkozott esszéiben és könyveiben. Jellemző azonban, hogy milyen szűk körben terjed és hat a kortárs francia költészet, ha még Voronca is föltámasztásra szorul, ha még az ő esetében is – Seghersszel szólva ismét – „föl kell bontani a hallgatásnak ezt az ügyiratcsomóját, amelyért kizárólag a társadalom felelős”. Lehetséges, hogy Voronca ismertebb számunkra román indulása, a két világháború közötti magyar visszhangjai okán. Bár az is lehet, hogy a magam hajlandóságait összetévesztem a versszeretőkével, lényegesebb azonban, hogy egy különös képletekkel játszó, nagy képzeletű és emberien emberséges költő mintegy huszonöt évvel halála után még mindig csak az értők kis körében talál hívekre. Nos, éppen a csöndnek és az ismeretlenségnek ezt a bűvös körét akarja áttörni Seghers. Bár sikerülne neki.
MEGJEGYZENDŐ még, hogy a század elején s még a húszas évek végéig az „átkozott költők” végzetesen vonzották még azokat a nyárspolgárokat is, akik egyébként halálra ítélték őket. Az „átkozottak” divatja azonban hanyatlóban. T. S. Eliot banktisztviselő volt, Frénaud vámtiszt, Guillevic pénzügyminisztériumi hivatalnok. Valamilyen módon megteremti magának a költő a maga – jobb szó híján – civil státusát. Helyét még a ferde társadalomban is, az általános munkamegosztáson belül. Más kérdés, hogy ebben a költészetnek s a költőnek, mint olyannak, nincs helye. Ezért tehát a hivatalnoki munka. Nem a legeszményibb költői létforma. Ám ha a lélek bírja… S éppen az az átok, amidőn nem bírván, összeroppan. Seghers antológiája szép és megrázó versek gyűjteményén túl egyben kordokumentum, társadalmi tünettár is.
VÉGÜL LEGALÁBB egy verset mutatóban. André Frédérique írta: „Ég veletek, uraim / zárom egeim / Ég veletek, hölgyeim / zárom zsebeim / / Ég veled, Istenem / pusztába megyek / Ég veled, ördögöm / bugyrodtól nem félek // Párizsban hagyom verseim / Vincennes-ben szavaim, Passyban szívemet // Minden jót, fiúk / többet nem írok / Nektek is, lányok / többé nem álmodok”.
Megjelent A Hét III. évfolyama 14. számában, 1972. április 7-én.