A HALLGATÓ, elhallgató író különös irodalmi rejtély. A megírt mű is titkokat hordoz, megfejtésre serkentő összefüggéseket, hát még a meg nem írt, a föltételezhetően megírható, amilyen, mondjuk a Hölderliné vagy a mi Berzsenyinké. Még különösebb talán a megírhatatlan. Sajátos rejtély azé az íróé, aki felismeri vagy fölismerni véli, hogy ami irodalmi művé kristályosodna benne, az eleve megírhatatlan. Miféle válság ez, a művészé, egy kihűlt érzékenységé, megbénult alkaté? Egy szemléleté? A környező világé, melynek ellentmondásai oly bonyolulttá kuszálódtak, hogy az irodalmi mű (legalábbis egy bizonyos típusú irodalmi mű) törvényei szerint immár nem áttekinthetők?
AZ AKZENTE legfrissebb (1972/1) számában Christian Linder közöl hosszú tanulmányt Wolfgang Koeppen hallgatásáról, aki a nálunk is ismert Halál Rómában című regénye óta (1954) néhány útirajzot közölt csupán, s egy tavaly napvilágot látott vallomás tanúsága szerint – Gesprach mit mir (Beszélgetés önmagammal) – az elhallgatás kényszerű szorongásaival viaskodva néz szembe megírhatatlan műveinek nappalait és éjszakáit benépesítő kísérteteivel. „Lehetetlen – írja Koeppen – a részt egészként föltálalni. Ezt immár nem lehet. S az ember életének hírhedt föltárása? De hol ragadjuk meg? Megragadja-e még valaki? Miként vetélkedjünk a statisztikai évkönyvvel? A váltig szaporodó információk, a halál reklámhálózata, az ágyból távolba látó szemek hallgatásra ítélik az írót; olvasói érzéketlenné váltak; hogyan is írhatna valaki My Lai-ról, amidőn az olvasó karosszékében vajaskenyerét fogyasztva egyben elfogyasztja My Lai-t is. Ezt az embert én már csak a korsó söre mellett látom, feleségét pedig amint kezével a mosogatólében egykedvűen pillant a piszkos edényre és a képernyőn pergő borzalmakra. Avagy csupán magamról adhatok hírt, miként próbálom érzékelni az embert, korsó sörét, piszkos tányérait, felebarátaimat, ellenségeimet. Ám ez hamis visszképe lenne a valóságnak, mely sikolt, görcsberándul, lángol és érthetetlen és minden pillanata mintha meg se történt volna. Az elképesztő események tengerébe egyként belefullad író és olvasó.” Christian Linder szerint Koeppen válsága, hallgatásra-ítéltségének érzete, életművének abból a sajátságából fakad, hogy egyszerre vállalta a tanúskodás és a változtatásra törekvés funkcióját. Koeppen szerint – mint láttuk – a tanúskodás fölösleges, a változtatás pedig – Linder szerint – igen keveseknek adatott meg. Ám a lehetősége mindenki számára. Ezért reméli Linder, hogy Koeppen hallgatása nem végleges.
LEHETSÉGES, ám a jövő efféle titkait fölösleges feszegetni. Koeppen válsága, a hallgatása és hallgatásának önelemzése is (beszélő hallgatása önmagában is válságtünet, mert az elhallgató író lehet fáradt, beteg, kiégett is, hallgatása tehát nem szorul önmagyarázatra) a polgári író, a polgári szemléletű író mai válságát tükrözi. Van ilyen, mármint polgári szemléletű író? – kérdezheti a vulgárszociologizmustól viszolygó, de az is, aki tudja, hogy a mai polgári szemlélet mennyire nem egységes, egyöntetű, mennyire differenciált. Mindezt itt most nehezen tisztázhatnák, de talán éppen Koeppen segítségével valamivel tisztábban láthatunk. „Az író – mondta 1962-ben, a Büchner-díj átvételekor – elkötelezte magát a hatalom ellen, a többség, a tömeg és a nagy számrendek kénye, a megmerevedett és megzápult konvenció ellen; az író az üldözöttek és a meghajszoltak közé tartozik, s ha aláveti magát a hatalomnak, ha szövetséget köt az uralkodó erőkkel, ha megvásároltatja magát a haldokló erkölcs, az uralmon levő párt- vagy a percérdekek által, bármennyire csodálatra méltó mesterségbeli tudásra is tett volna szert, elvesztette lelkét, elárulta hivatását, rejtelmes föladatát, a jövőt, és jól csiszolt igéi kihűlnek. Én ahhoz a társadalmi réteghez tartozom, mely mindenek előtt arra hivatott, hogy ne féljen, s ha szükséges, haragot keltsen.” Mindenekelőtt: melyik az a társadalmi réteg? A művészeké? Nos, ezen vitatkozni egyenesen nevetséges. Koeppen szembekerült még 1933-ban osztályával, amidőn a német polgárság a fasizmussal frigyre lépve a polgári eszményeket nyíltan és radikálisan elárulta. Egykori antifasizmusából ered a Halál Rómában antimilitarizmusa, mely haragot keltett az újrakonszolidálódó nyugatnémet polgárság soraiban, hiszen tetten érte a könyv. Azóta azonban sok minden megváltozott, s az osztályonkívüliség látszata a századunk osztályharcainak dinamikájától meghatározott elkötelezettség elvetése az el nem kötelezettséget az egyetlen elkötelezettséggé illúzionálja. E sehová sem tartozás félanarchikus, liberális vágyálmoktól fűtött, minden hatalmat egy kalap alá gyömöszölő, a tömeget és a haldokló erkölcsöt közös nevezőre hozó indulatban megszűnik a rész és egész dialektikája, egyeduralkodóvá válik a rész és eltakarja az egészet, az összefüggéseket; végül minden érthetetlenné válik, mintha meg sem történt volna: nincs is valóság, marad az egyén, ám az sem fejez ki immár semmit. A kör tehát bezárul. Marad a hallgatás. Természetesen, a tehetséges író számára. Mert az iparos tovább gyártja áruját, nem viaskodik a polgári szemléletéből fakadó ellentmondásokkal. Nem így Koeppen, akinek tehetsége erősebbnek bizonyulhat szemléleténél, akinek tehetsége (a valóság iránti alkotó alázata) még szemléletét is megváltoztathatja, vagy talán szemlélete ellenére is szertefoszlatja a hallgatás kényszerképzetét. Mert hiszen minden valóság ábrázolható, ugyanis megérthető s ekként művészileg is kifejezhető.
Megjelent A Hét III. évfolyama 9. számában, 1972. március 3-án.