LELKE RAJTA annak, aki avantgardistának nevezi magát, hiszen mindenkinek szent joga annak hinnie magát, aminek akarja, ami persze korántsem jelenti azt, hogy valóban azonos azzal, aminek nevezi magát. Mi azonban egyezzünk meg abban, hogy az avantgárd lezárt, szétágazón gyümölcsöző hatású irodalomtörténeti szakasz, ami természetesen nem jelentheti azt, hogy napjainkban a hagyományokkal szakító újító kísérleteknek ne lenne jogosult értelme. Még akkor is, ha ezek jórészt az irodalomtörténetileg immár meghatározható avantgárd kitaposott útjaiból széterező ösvényeken járnak, mintegy hagyományként kiindulván az avantgárdból. Nehéz itt az epigon költőket elhatárolni az eredeti tehetségektől s a választóvonalat alighanem az húzza meg, hogy míg az epigonoknál az avantgárd formanyelve jól alapozott üresjárat, a többieknél új, sajátos mondandók kifejezőeszköze. Így sikkad azavantgard hagyomány az epigonok kezén formalizmussá. Hiszen minden formalizmust a tartalmi üresjárat jellemez, ám minden újítást, kísérletezést, formabontást érvényessé avat a forma és tartalom dialektikája.
IDÉZZÜNK ALAN GINSBERG egyik újabb verséből néhány sort: „Vörös nap nyugatnak terít síkvidéket, géz- / fátyol csíkozásban, füstpára terjeng / karácsonyfalámpás olajfinomító körül – alumínium – / fehér tartályok guggolnak / kacsintó jelzőtornyok vakító repülőterelő narancs gázlángjai alatt, / füstpárna alatt, gépezet-lángok – / átlátszó tornyok szürkületben / /Hírek s klarinetszólók / keleti irányban, közeleg a Hó / Hírek, klarinétszólók/ Víztorony kupolája kivilágítva a síkvidéken / a síneken autórádió rohan át – …“ (Hernádi Miklós fordítása; Nagyvilág, 1971/11. sz.) Könnyű felfedezni e sorok rokonságát a század eleji orosz imagisták vagy a dada verseivel. Ám a képek tobzódásán és a Tzarára is emlékeztető vágástechnikán túl azonnal kitetszik egy, a szertesugárzó képeket és szertelen versépítkezést mégis egybefogó rendező elv, mely végül is egységes képpé (nem, nem kerekíti) szerkeszti a látomást, mely nem egyéb, mint az elembertelenedett ipari táj, az amerikai létforma tárgyi valóságának költői visszképe mellesleg szólva, kísérteties hasonlóságot mutatva föl Antonioni filmjeinek azonos tárgyú képsoraival.
MÁSOK AZONBAN túllépnek Ginsberg hagyományosabbnak mondható forrnabontásán, és a közlésképtelenség, a kommunikációs válság tagadhatatlan nyugati valóságából kiindulva a végletekig hajtják az ősi gyökerű, Apollinaire által felújított képverset, mint többek között a nyugatnémet Rolf Dieter Brinkmann, akinél már nyomára se lelünk a verssorok grafikai vagy tipografikai rajzolatának, maga a rajz, néhány magyarázó, kiegészítő, a mondandót kihegyező szó, esetleg mondat kíséretében válik verssé. Az osztrák Ernst Jandl egyebek között a hangverssel kísérletezik, oly szöveggel tehát, mely nyomtatásban alig közöl valamit az olvasóval, mert jelentést-hordozó formanyelvi eszközei a bizarr hanghatások. Mások az anyagvers és a térvers hívei. A kiindulópont itt is a közlésképtelenség, az olvasótól a szerző hagyományos részvételen túl konkrét részvételt kíván (például a jelzők, a főnevek számának, arányának tetszés szerinti meghatározását). Pierre Garnier Spatialisme et poésie con-créte című tanulmánya (idézi Jean Rousselot Mort ou survie du langage? Editions Sodi, 1969) szerint a költő „nem az ihlet embere, hanem szerkezetek teremtője“, aki „szövegeket gyárt“, s aki számára a nyelv „nem a gondolkodás, nem a közlés rendszere, hanem olyan anyag, amelyet életre kell keltenie“. Garnier szerint: „Ezek a versek (a tárgyversek) nem elégszenek meg azzal, hogy egyszer s mindenkorra rögzített nyelvi posztulátumokra támaszkodjanak, amint azt a szürrealizmus tette; előbb elszigetelik a nyelvet, azután átgyúrják, fölkavarják alapjaiig, szétrombolják, és ezzel megteremtik, ha nem is egy új nyelv megszületésének lehetőségét (tehát egy új gondolkodásmódét és egy új emberét), de legalább egy új művészetét, megrendítvén, a nyelvalapjait, megváltoztatván az embert.“
A VILÁGMEGVÁLTÓ nagy szavak megmosolyogtató hevességét leszámítva világos, hogy ezek a költők hadat üzentek magának a nyelvnek. Garnier világosan kimondja: „… mivel a nemzeti nyelvek mindinkább elbürokratizólódnak és elvesztették bűverejüket, feladatunk felszabadítani ezeknek a nyelveknek a még eleven elemeit. Feladatunk tehát elvetni a bürokratikus robot-nyelvet, újralelni a fény-jeleket, nap-kiáltásokat, azt a kozmikus gazdagságot, amelyet az ember beszélő szerve rejt magában és amely a társadalmi nyelvből, százados működése során kikopott.” Az elméleti zavaron túl a tiltakozás indulata világos: a nyelvi klisék, sztereotípiák, az elszíntelenedés, a tömegkommunikációs eszközök révén terjedő nyelvi uniformizálódás tagadása, e tagadás abszolutizálása, s így végül is magának a nyelvnek a tagadása. Ez éppen olyan öntagadás, mint amilyen az avartgardé volt, amidőn magát a művészetet tagadta. Csakhogy az avantgárd, legjobbjai révén, a tagadás tagadásának útján új művészet megszületését serkentette. Vajon eljutnak ez új tagadók is tagadásuk teremtő és termékenyítőmegtagadásához? Ne jósoljunk, nem ez a mi dolgunk.
Megjelent A Hét III. évfolyama 8. számában, 1972. február 25-én.
