IGEN NAGY SZÜKSÉG LENNE valóban a komparatista kutatásra, főként az avantgard vonatkozásaiban. (Ezúttal nem avantgarde-ot írok, még nem dőlt el ugyanis, helyesírásunk hogyan rögzíti a fogalmat, közírásunkban egyelőre mindkét formát használjuk). Mert nem csupán a Ma és a Contimporanul kapcsolatai jelentősek, irodalomtörténetileg hasonlóan beszédesek azok az egyezések és eltérések, azonosságok és sajátságok, amelyek a két folyóirat irodalmában föllel-hetők. Ezek a szerves, benső kapcsolatok kimutathatók a későbbi Unu és a Dokumentum, valamint a Munka között, még ha – a kutatások híján egyelőre ugyan nem állíthatjuk biztosan – e folyóiratok között nem is jött létre közvetlen kapcsolat, szerkesztőségi együttműködés. A rokon vonásokra már pusztán az a tény is figyelmeztet, hogy ugyanaz a Sturm, mely 1924. évi júniusi számát a Ma munkatársainak szenteli, 1930. évi augusztusi-szeptemberi számában hasonlóan cselekszik a román avantgarddal. (Lásd Matei Călinescu bevezetőjét Saşa Pană Antologia literaturii române de avangardă című gyűjteményéhez, Editura pentru Literatură, 1969.) No, de hozzáférhető-e a Sturm, a Contimporanul, a többi lap? Most folyik a Ma fakszimilé kiadása… nem könnyű hát a kutatók dolga.
AZ IRODALMI KÖZTUDATBAN azonban lassan mégis körvonalazódik az avantgard helye és szerepe századunk irodalmában. Itt sem ártana a komparatista munka, az egybecsengések, eszmei párhuzamok hangsúlyozása. Jómagam itt csak ízelítőül idézek két inkább alkalmi írásból, de talán ez, az alkalmak felszabadító spontánságával megszólaló két írás lehetőséget teremt arra, hogy megfigyeljük, miként alakul az avantgárdról az irodalomtörténeti ítélet, miként alakítja a meglelt távlat, a tisztult eszmék előítéleteket elvető tárgyilagossága. Alexandru Philippide leszögezi Ştefan Roll gyűjteményes verseskönyvéhez (Ospăţul de aur, Editura pentru literatură, 1968) írt előszavában: „Költészetünk elmúlt fél évszázadának fejlődésében nagy szerepet játszottak azok az írók, akik akkor az újító mozgalmakban résztvettek. Legfőbb érdemük a költői kifejező eszközök lehetőségének szinte végtelen kiszélesítése”. Hegedűs Géza egy Kassákról szóló vitacikkében (Irodalomtörténet, 1971. 2. sz.) pedig azt írja: „A 20. században semelyik nemzeti irodalom nem kapcsolódhatott szervesen az élő világirodalomba az avantgardizmus nélkül.”
GONDOLOM, FÖLÖSLEGES bizonyítani, hogy idézett szerzőink sohasem voltak avantgardista írók, elfogultsággal még álmunkban sem vádolhatjuk őket. Éppen ezért érdemes az ő szavukra fölfigyelni a sok hazabeszélés és vádbeszéd ma már ugyan csendesülő hangzavarában. Az avantgardizmust ugyanis nem védeni és vádolni kell, nem mennybe meneszteni vagy pokolra ítélni, hanem meg kell szabni pontos helyét a század irodalmának fejlődésében. Mindenekelőtt tisztázni kell – esztétikai és irodalomtörténeti érvekkel – megszületésének objektív szükségességét. Mint ahogy azt is tisztázni kell, hogy az avantgardizmus lezárt szakasz. (Mert amit mi irodalomtörténetileg ezáltal meghatározunk, annak semmi köze sincs sem az avantgardizmus ma is virágzó epigonjaihoz, sem a mai, részben termékeny, részben meddő művészi kísérletekhez, melyek művelőinek egyik-másik csoportja avantgardistának mondja magát.) De egyben azt is tisztázni kell, hogy ez a lezárt szakasz milyen hatással volt a század művészetére és irodalmára. Kassák jelentőségét hangsúlyozva. Hegedűs Géza azt írja: „nemcsak a kifejezetten avantgárd törekvések sokszínűségét szabadította fel, hanem az új magyar klasszicizmust is, amely kísérletek öngyötrésén át jutott vissza a hagyomány csiszolta formákig, miközben önalakító módon szívta magába azt a friss levegőt, amelyhez Kassák költészete nyitotta ki az ablakot. Nemcsak József Attila középponti helyzetű költészete, de mellette Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Vas István vagy Weöres Sándor sem az, ami lett, ha többek között nem élik át azt az avantgard-izgalmat, amely elválaszthatatlan Kassák megjelenésétől, majd több mint félszázados jelenlétéből.” Matei Călinescu említett, tanulmányszámba menő előszavában a román avantgard jelentőségét így határozza meg:„Lényegesen hozzájárult az irodalmi tudat, az esztétikai befogadóképesség árnyalatos fejlesztéséhez; előkészítette a talajt, mind az új művészi formák, mindazok megértése számára”.
EGYSZÓVAL az avantgarddal nem zárul egy rendhagyó szakasz, amelynek nincs folytatása. Az avantgarddal sem. A dialektikához kevéssé szokott gondolkodás azonban nehezen békül meg a folytonosság és szakadás egymásba csapó, egymást tagadó és egymást föltételező folyamatának valóságával. Állandóan tragikus szüneteket szimatol, nagy föllendülések csúcsait képzelgi, hogy azután ismét szakadékok mélyétől iszonyodjon. Szerencsére az irodalmi közgondolkodás mind inkább más, tiszta távlatú utakon jár.
Megjelent A Hét III. évfolyama 7. számában, 1972. február 18-án.
