Lehet-e valamelyes összképet alkotni a kortárs nyugati költészetről a folyóiratokat lapozgatván?
Bajosan. Meg azután; van-e nyugati költészet? Alighanem kölcsönfogalommal van dolgunk, mely mindenképpen idejét múlta. Mond-e hát valamit a mai nyugatnémet költészetről az Akzente?
Valamit mindenképpen. Az októberi számban öt költő szerepel versekkel, ebből kettő a Német Demokratikus Köztársaságban él. Jellemzőnek tartom, ugyanis emitt apadóban a költői termés.
Enzesberger ritkán jelentkezik (igaz, akkor viszont kristályos szépségű versekkel, amelyek agresszíven kihegyezett logikával támadják a kispolgári butaság bástyáit), Grassnál a vers melléktermék, Erich Fried a távoli Londonból, önkéntes emigrációjából küldözgeti nagy ritkán politikai költészetének egy-egy mintadarabját. Paul Celan és Nelli Sachs halálával – már most érezhetően – hatalmas űr teremtődött. Az ő más-más fogantatású, korszerűen értendő világfájdalmas költészetüket aligha pótolhatja az a kissé cincogó rezignáció, amely Bernd Jentzsch két tájverséből kihallatszik. Heinz Piontek Új szólamok című montázsa így fejeződik be: „A hallgatás árulás./ Szavak, torkig vagyok a szavakkal./ Szavak – Münchausen üstöke.” Árulás és hazugság között a kiúttalanság őszintén fájdalmas rezignációja.
Heiner Bastian cím nélküli verse is ennek az önmarcangoló céltalanságnak a jegyében rajtol: „Azt se mondom, hogy ennek a mondatnak értelme van / csak azért mert fölismerem benne az életemet / csak azért mert újra és újra visszatérek hozzá.”
Talán túlzás lenne három-négy sorból következtetéseket kisajtolni, ám e kevésből is érezhető a kiábrándultság, leplezetten érzelmes vágyakozás a költőnek bizonyosságokat nyújtó világ után, de hiába… Mintha a jelenkori történelem kizárólag lélekhasadást. elidegenedést, Biafrát és közelkeleti háborúkat provokálna, mintha – a legfrissebb példa – Allende Chiléje nem lenne szintúgy korjelenség. Ám legyünk igazságosak: ez a rezignáció legalább nem akar elszakadni a valóságtól.
A London Magazine októberi számában közölt versek viszont sajátos zárkózottságról, elszigeteltségről tanúskodnak. Nem a hírhedt brit begomboltság ez, szigetországi gőg, amit az utóbbi években egyébként alaposan megtépázott a történelem, inkább az összefüggésektől, áttűnésektől, távlatoktól, egymásra hatásoktól való elzárkózás.
Egyfajta szelet- vagy szögletperspektíva érvényesül a lírai látásmódban, amely azonban képtelen – pars pro toto – a részben az egészet megsejdíteni. Egy vers a sok közül (William Peskett: Gyárkémény): „A gyárkéményt le kellett rombolni / mert veszélyeztette a tövében álló törékeny / házakat. / Jöttek a bámészkodók / és a kémény ledőlt / mielőtt a robbanás hallatszott volna / és a kormos téglázat vaskos darabjai / fölrepültek a reggeli légbe / és lehulltak / és belyuggatták a háztetőket. / Valószínűleg rossz helyre rakták / a dinamitot.”
A Brecht-hatás nyilvánvaló, ám Brecht látszólagos szárazsága mögött mindig érezhető a gondolkodás szenvedélye, a metaforák hiányát pedig az aforisztikus telitalálat pótolja. A robbanás, amely az esetleges részletet úgy veti szét, hogy az hirtelen az egészre jellemzővé válik. Idézett vers pedig lírai fénykép, tüntető objektivitása azonban nem mentség semmitmondására. A jelenség lírailag megragadható lényege a fénykép keretein kívül és mögött továbbra is vár a költőre, hogy fölfedezze és nevén nevezze.
E hűvös mellébeszélésnél vagy melléköltésnél, noha igyekvése a pátoszos klisék és álköltői pózok tagadásában rokonszenves, százszorta ígéretesebb a lázadó, lázas, néha csúfszájú, máskor borzas amerikai „protest”-költők forró lírája. (Kimerítő tanulmányt írt róluk Jánosy István a Kortárs 9-10-es számában.) Ginsberg messzehangzó Üvöltése a jelek szerint nem egy ifjú szívben váltotta ki a költészet visszhangját, s ki tudja, mint hajdan Gogol köpenyéből… No, de erről majd máskor.
Megjelent A Hét I. évfolyama 5. számában, 1970. november 20-án.